Szex után mindig sírt. Ez először meglepte a nőt, nem tudta, mihez kezdjen egy zokogó férfival. Több mint tíz éve dolgozott prostituáltként a város e kevésbé népszerű részén, találkozott ő már mindenféle kuncsafttal, a testnedvek oda nem illő változata azonban nem sűrűn látott vendég volt az egykori cselédlakás falai között. Ideges lett tőle, félregombolta a hálóingjét hatalmas mellei fölött, ahogy megpróbálta kitessékelni a férfit a lakásból. A pénzt – jó szokása szerint – már előre elkérte, ezt ideje korán megtanulta, a lila karika a szeme körül hatásos emlékeztetőnek bizonyult. Ahogy a könnyeivel küzdő férfit nézte, nem érzett sajnálatot iránta, csak szánalmat és haragot. Mikor nagy nehezen kirakta, a konyhaasztalnál dohányozva apjára gondolt, aki negyven év házasság alatt egyszer sem emelte fel a hangját, a feszültség végül felrobbantotta a szívét egy napsütéses áprilisi délután.
Mikor másodszor meglátta az ajtóban, el akarta küldeni, a férfi azonban virágot hozott neki és bocsánatot kért a múltkori jelenet miatt. Helena örült a pénznek, ami bőven több volt, mint az átlagos óradíja. Miután végeztek, a nő már nyúlt a cigije után, mikor ismét meghallotta az ismerős zokogást. Ez nem lehet igaz, gondolta magában Helena, majd óvatosan kérdezősködni kezdett. Magányos vagyok, anyám múlt hónapban halt meg, ismerkedni nem merek, hallatszott a nyálbuborékok alól a magyarázat. Mivel megvigasztalni nem igazán tudta, énekelt neki, attól a férfi megnyugodott. Zolinak hívták, a város túlsó végén lakott, könyvelőként dolgozott egy nemzetközi cégnél. Hetente többször is eljött a nőhöz, viseltes öltönye molyirtószagot árasztott, leheletén mentolos cukorka illata érződött. Miután vége lett az aktusnak, Zoli könnyei menetrendszerűen elindultak. Helena kezdetben még zavartan tördelte az ujjait, majd az éneklése pozitív hatásain felbuzdulva, mindig belekezdett egy-egy klasszikus dalba.
Helena egy ideje már csak otthon fogadta vendégeit, mivel az egyik fiatal lány eltűnt a lakása alatti sarokról. Este még látták a dohányboltból kijönni egy doboz energiaitallal a kezében, lakkozott ujjai között slim cigaretta füstölgött. Ezután nyoma veszett az alig húszéves lánynak. Már két hét is eltelt, mikor Helena hajnalban egy sikításra ébredt. A bolt előtt ott feküdt a lány, fején szőke göndör paróka, végtagjai kifordultak. Száján elkenődött a vastagon felvitt rúzs. Halott volt. – Ha van kedved, maradhatsz még, – mondta Helena Zolinak. Félt, mióta a lány holttestét megtalálták az ablaka alatt. Felőle sírhatott is egész nap, addig sincs egyedül. A magány érzése részt követelt magának a 35 négyzetméteres lakásból, és esze ágában se volt onnan tágítani. Zoli ezután minden nap eljött, de az éjszaka közepén fogta ruháit és úgy slisszant ki a lakásból, hogy még a kilincs se mozdult meg. Olcsó bőrcipője alatt fenyegetően kopogott a macskaköves út. Helena hallotta a kopogást, a fülében csengett, mikor az éjszaka közepén felébredt. A férfi hiányának súlya ránehezedett a mellkasára, alig kapott levegőt. Nem tudta, hova tűnt, de máris hiányzott neki. Nyolcéves volt, mikor édesanyjával egyedül maradtak, túlsúlya miatt hamar elszigetelődött a kortársaitól. Követve a mama példáját, hamar otthagyta a középiskolát és még tizennyolc sem volt, mikor megörökölte tőle a Rákóczi-Jókai sarkot. Egy ilyen foglalkozás mellett nehezen tudott csak kialakítani romantikus kapcsolatot, most viszont valami olyat kezdett érezni Zoltán iránt, amit eddig nem nagyon. Meleg étellel várta a férfit, nem tett fel neki kérdéseket, hova tűnik minden éjjel.
– Szeretném, ha hozzám költöznél. Keresek valami állást. – mondta egyik este vacsoránál Helena.
A férfi kezében megállt a kanál, szemei kiguvadtak, idegesen felpattant.
– Nem akarom elsietni, különben is, a lakásom közelebb van a munkahelyemhez. Beszéljünk erről máskor. – hangzott a válasz.
Helena már megbánta, hogy ezt felhozta, de beteges ragaszkodása a férfihoz úgy növekedett benne, mint egy tumor. – Hova mész? – kérdezte tőle egyik éjszaka, miközben a férfi zsíros bőrébe kapaszkodott. – Van néhány plusz munkám, szeretném ma befejezni. – morogta Zoli, majd elnyelte a sötét éjszaka.
Eközben lent az utcán még egy lány eltűnt, Helena már a lakásába se szívesen engedte be a kuncsaftokat. Anyámasszony katonája, csak így nevezték a férfit, aki végigjárta az összes lányt a környéken.
– Azt kérte, hogy ringassam a karjaimban, miután végeztünk – fújta ki a füstöt Gerda, miközben rágózva figyelte a közeledő autókat. Helena összehúzta a kabátját, enyhe reszketés futott végig a gerince mentén. Ehhez hasonló történetek keringtek a téren, Helena pedig tudta jól, kiről beszélnek.
Mikor kérdőre vonta Zolit, ő azt felelte, nem tartozik elszámolással neki. Alig észrevehető undor úszott be Helena bőre alá, már nem akart a férfival együtt lakni. Sértette az önérzetét, hogy nem ő az egyetlen nő az életében. Ennek ellenére mégis jól esett a közelsége, az, hogy lénye betölti a lakás üres tereit. Zoli a következő napokban sokkal kedvesebb lett Helenával, főzött neki és mesélt a munkájáról, a régi életéről.
– Az ott az anyukád? – húzta ki a fényképet Helena a kopott barna pénztárcából. Zoli zavartan elvette a fotót, de Helenának volt ideje megnézni a képet. Szája kiszáradt, szíve a torkában dobogott, ahogy kúszott felfelé benne az iszonyat. A szőke, göndör hajú nő kék flitteres ruhát viselt a képen, szája vastagon ki volt rúzsozva, épp tánc közben lett lefotózva, széttárt karokkal.
Menekülni akart a lakásból, de a férfi ragaszkodott hozzá, hogy együtt töltsék az éjszakát. A nő reszketve ült az ágyon, lefekvéshez készülődve, mikor Zoli belépett a hálószobába. Kezében egy szőke parókát tartott, alkarján egy csillogó, kék estélyi lógott.
– Miután felvetted, én az öledbe fekszem és álomba ringatsz, ahogy annak idején is tetted, azokon a hosszú, magányos éjszakákon. – suttogta Zoli.
Helena sikítani akart, de elméje eggyé vált a kloroformos ruhazsebkendő mérgező szövetével.
