A fotel üres. Minden lefekvés előtt ezt mantrázom magamnak.
A fotel üres, és az a gonosz vigyor csak a képzeletem szüleménye. A csontrepesztő hideg és a sikamlós érintés, ahogy felkúszik a karomon, a hallásküszöböt éppen csak megütő suttogás nem létezik. Nem létezhet.
Nappal minden fényes és nyugodt, eszembe sem jut az iszonyat, de az éjszaka mintha bekebelezne minden szépet meg jót.
Újra az ágyban fekszem. A redőny rései között beszökik az utcai lámpák fénye és a férjem halk szuszogása simogatja a vállam. Minden olyan békés.
Aztán lehunyom a szemem. Az álom örvénye rögtön magával sodor. Mintha csak egy pillanat lenne az egész, elérkezik az éjszaka legsötétebb órája. A sistergő csendet egy búgó hang töri meg, én pedig felriadok. A szívem őrült táncot jár mellkasom börtönében, szabadulni vágyik, akárcsak én.
– Kislányom – suttogja a már jól ismert, negédes bariton. – Drága lányom – mormolja, amitől a karomon vigyázzba áll az összes szőrszál.
Oda akarok csapni, elhúzni a kezem, befogni a fülem, de a testem elárul. Nem mozdul.
A szemem csukva, mégis látom magam előtt, ahogy ott ül a fotelben. Engem gusztál, és lassan, nagyon lassan lehúzza rólam a takarót. Az arcára vigyor ül ki. A tekintete mohón csillan, majd elindul felém kimért léptekkel.
Hogy lehetséges ez? Csak képzelődöm, csak a sötétség játszik velem!
Kiszolgáltatottan heverek a nevelőapám előtt, ahogy kislányként is. Vacogok. És hiába ismétlem magamban újra és újra: meghaltál, már nem árthatsz nekem! Ő ott van, és érzem a nyirkos érintését, testének szeszgőzös kipárolgását, forró leheletét a nyakamon. Sikítanék, de a szám nem mozdul, egy hang sem hagyja el a torkom. Meghaltál, nem árthatsz nekem – ismétlem, amíg a kezem ki nem szabadul a láthatatlan béklyóból és a szemhéjam fel nem pattan.
Reggel van. A napfény vékony csíkokban bekúszik a szobába, amitől aranyporban fürdik az ablak alatt álló fotel. Üres. Senki sem ül benne, és eszembe jut, hogy nekem sohasem volt nevelőapám. Szerető családban nevelkedtem, a szüleim még élnek. Együtt, boldogan.
A karjaim még mindig nehezek és merevek. Nehézkesen felülök, majd átölelem magam, mert átjárt a hideg.
Minden éjjel ugyanez a lidércnyomás! Megőrültem? Egy démon tanyázik a falakban? Vagy talán az előző életem emlékei kísértenek?
Mindegyik lehetőség képtelenségnek tűnik. Mintha a napfény hatására a félelmeim elpárolognának.
Újra a fotelre nézek. Hívogató és üres. Ártalmatlan. Csak egy rémálom volt az egész! – legyintek, majd felkelek, hogy felhúzzam a rolettát. Két lépést sem teszek, és megbotlok valamiben: a takaróm a földön hever.
