Tina már vagy másfél órája nem mozdult. Valahol akkortól, amikor Bill az apró, de éles svájci bicskájával a szemgolyót kanyarította ki. Aztán már a teljesen mozdulatlan testen vágta nagy gonddal körbe a csinos kis mellbimbókat, majd az azokat tartó szöveteket nyiszálta alul el. A lapos kis lepényeket aztán a levagdalt kézfejek és a katonásan egymás után helyezett ujjak mellé tette sorban, szép akkurátusan. Elvégre egy igazi tetris-kihívásnak jól kell kinéznie a fotókon, hiába ez csak az első. Hiszen minden netes kihívás, ami felkerült a hálóra abban időben, igen sok megtekintéssel büszkélkedhetett. Amennyiben persze jól meg volt csinálva.
– A tetris-kihívást jól kell megcsinálni! Ha már az ember erre adja a fejét! – vallotta a húszas évei elején járó Bill.
A legnépszerűbben a tűzoltók és bizonyos rendvédelmi dolgozók voltak, akik a felszerelésüket és technikai eszközeiket pakolták szép sorban a földre, majd közéjük fekve felülről fotóztatták le magukat, s a hálón a világ szeme láttára versenyeztek ezzel a minél több lájkért. Az volt a játék lényege. Mint mindig. A minél több lájk. Bill persze maga nem szándékozott szerepelni a fotón, amit majd készít. Csak a kihívás! Az az érdekes! Bill kihívásában a tárgy más volt, mint a többi. Élő. Vagyis egykor élő. A nagydarab fiú talán ezért is reménykedhetett a későbbi sikerben.
Felállt guggoló helyzetéből és az ízlésesen berendezett, igen nagy jómódról árulkodó tiniszoba közepén a drága, hosszúszőrű pink padlószőnyegen előtte heverő valamin végignézett, ami – vagy aki – pár órája még a Tina volt. Mostanra alig felismerhetően volt emberi a test, ugyanis majd’ minden alkatrész a torzó mellett feküdt, oszlopokban és sorokban pedánsan elrendezve; a kihasított női nemiszerv szépen szétteregetve, a kis- és nagyajkak szépen kilapogatva, mint egy gyönyörű pillangó. Már amennyire Bill meg tudta csinálni a friss hús laza, szinte petyhüdt jellege miatt. Gyakorlatlan volt még ebben, ezt konstatálta is.
– Na, majd idővel! – gondolta, s talán ki is mondta a szavakat.
Tetszett neki a műve, félmosolyra húzta cserepes száját.
– Majd idővel! Gyakorlat teszi a mestert! Jól kitaláltam ezt! – ezt már valóban hangosan mondta, szinte kiáltotta a szoba nyugodt légterébe, abba a levegőbe, amiből azért még ki lehetett érezni a drága Chanel-parfümillatot a bélgáz mellett, ami akkor szabadult ki a fiatal lányból, amikor Bill a hasfalát nyitotta fel, s a beleit húzogatta ki, mellyel a test köré vont tetszetős gyűrűt.
– Mint egy mandala! – szemlélte az alkotását – Pont, mint egy kibaszott mandala! Amit ezek a gazdag lúvnyák annyira szeretnek! – vihogott.
Aztán letérdelt Tinácska mellé, vissza a feladathoz, vissza a műhöz. Még nincs készen, még dologidő van! A szegycsonttal megküzdött, hiszen hatalmas, kemény munkában edzett fiatal karjával el kellett azt törnie, hogy szét tudja feszíteni a bordákat, így hozzáférjen a szívhez. És persze a tüdőhöz, melyet szépen kiterítve, óvatosan helyezett a „mandala” mellé, a többi alkatrész társaságába.
Teljesen kimelegedett, mire végzett a kipakolással.
Újra felállt. Szemlélte a darabokat, legeltette a szemét az alkotóelemeken. Arra gondolt, hogy alig három órája kezdte, de már kész is van. Az első. Ez a három óra megváltoztatta az életét. Már tudja, mi lesz a hobbija! Szép kis tetris-kihívásokat fog közzétenni! Jönnek majd a lájkok ezerrel!
Aztán felvette a polaroid-fényképezőgépet a csicsás fésülködőasztalról. A lány gépét, hisz neki nem volt. Nem hozott, nem így készült. Nem akart ő tetris-kihívásban jeleskedni, de ha már így alakult!
A tükör körül az égők szép, meleg sárgával égtek. Pont úgy esett a fény Billre, mint a sztároknak szokott a magazinok címlapjain: valahogy kissé alulról és nagy intenzitással. A fiatal férfi izmos testén kidagadtak az erek az erőlködéstől, hiszen egy szál kisbicskával – ami mindig nála volt –, azért elég megerőltető ilyen faszán teljesíteni a tetris-kihívást. A fiú izmai bedurrantak, a napbarnított, feszes munkásdombokra úgy feszült a melós-kantárosnadrág, mintha direkt egy-két számmal kisebbet hordana. Saját, macsós, jóképű tekintetét elkapta a tükörben. Hátrasimított egy rakoncátlan szőke tincset a homlokából, majd csücsörített, hozzá a szemöldökét is ugráltatta. Komolyan tetszett magának, na!
Alig három órája tart tehát az új élete, de már tiszta izgalomban van. Három óra, egy ilyen pici késsel: hát ennyibe telik ez. A következő biztos nem lesz ennyi. Majd legközelebb fel is készül. Mert amúgy még sosem csinált tetris-kihívást. De ezentúl fog, ebben jó. Ebben van siker-élmény! Ő ebben lehet ambiciózus!
A mű fölé hajolt. Többet kattintott, csak hullottak a papírok a polaroid-gépből. Amikor szedte össze a felvételeket, néhányat le kellett törölnie a vér miatt.
– Meg az ujjlenyomatok miatt is! – jutott eszébe valami filmből.
A fotókat elküldi majd Tina anyjának. Ha minden jól megy, a cucc az újságokban is benne lehet. Sőt, talán még az országos magazinokban is!
Azt persze nem szándékozott elárulni Bill, hogy ő csinálta a dolgot, neki sikerült ilyen korrektül teljesítenie a kihívást. A dicsőséget megtartja magának.
– Így is jó lesz… én tudom majd… én tudom, hogy én voltam. És ez a lényeg! – lépegetett kifelé a szobából.
– Majd, ha látom az emberek arcán a csodálatot… és majd mondogatják a kávézókban és a bowling-klubokban, hogy „Te, láttad a legújabb tetrist? Az ám a mestermunka! Milyen szépen ki volt pakolva! Vajon ki lehet a Mester?” – mondják majd az emberek. Rólam diskurálnak. Én meg csak ülök majd egy boxban és iszom a sörömet. Jó móka lesz…haha. – csukta be maga mögött az ajtót.
Tényleg boldog volt.
Három órával ezelőtt:
– Ahh…. ahh… ahh…. de jó Bill… ah… nyomjál… nyomjál még azzal a hatalmas dákóddal… ah… Bill…még! – kéjelgett Tina, feje ütemesen döngette az ágya hófehér fejtámláját.
– Rendben Tina… nyomlak… – szuszogta fölé hajolva Bill – Mi leszünk… huh… mi leszünk a mesebeli szegény legény meg a Hercegnő… – folytatta nyögdécselve, kimelegedve a fiatal férfi.
– Mi? Dehogy leszünk! – sipította a lány, s oldalra fordult, engedte, hogy hüvelyéből kicsusszanjon a fiú merev pénisze.
Bill kifújt, aztán lihegett még, úgy mondta:
– De Tinácska! Ez…
– Ez?! – vágott közbe mérgesen a lány – EZ? Micsoda „EZ”?
– Ez… ez semmi? – suttogva kérdezte Bill és lehajtotta fejét.
– Semmi! Még a semminél is semmibb! – kiabálta a lány, miközben feltápászkodott a puha ágyból és felöltötte a selyemköntöst, melynek szélein finom szőrmehurka volt a szegés.
– Dehogy leszünk mi egy pár! Soha Bill! Érted? Soha! – dorgálta meg a fiút igen feddő hangnemben – Mi soha, érted, sohasem fogunk nyilvánosan együtt mutatkozni!
– Micsoda? – halkan, értetlenkedve motyogott a fiatal férfi.
– Jajjj Bill! Olyan vagy, mint egy kisfiú! – enyhült Tina, és simogatta meg aztán Bill szomorú arcát, s mellé ült a ruganyos ágyon.
– De… hát… te kezdeményeztél, Tina… – tényleg nem értette Bill.
– De csak azért, mert azt mondták az egész utcában, hogy kurva nagy farkad van! Ami igaz is! – s nevetve a fiú ölébe túrt, erőszakosan, nagy hévvel.
A fiú nem engedett, most nem! Most beszélni akart, megbeszélni. Kérdően nézett a lányra. Az meg visszakeményedve, haragosan mondta a nyílt tekintetbe:
– Fogd fel Bill: mi csak azért vagyunk néha együtt, hogy a csajoknak elmondhassam, mindennap kinyal egy Adonisz-testű tróger! Meg még azért, hogy dühítsem apámat, amiért nem adja nekem az egyik plázája ügyvitelét! „Még nem vagy nagykorú, még van pár év, várd ki lányom a huszonegyet!” – dühöngött, az apját utánozva – A vén kis geci fasz! – tette még nyomatékosan hozzá.
Bill szomorúságában és tehetetlenségében a mellette a takarón heverő, levetett női ruhát kapta kézbe és idegesen húzogatni, szaggatni kezdte.
– Ne már te barom! Guccsi bazmeg! Többe kerül, mint a te háromhavi kertészbéred apámtól! – kapta ki a könnyű ruhadarabot a fiú kezéből a lány.
– Szóval mi sosem jártunk, nem járunk, és sosem fogunk járni! Értetted? – tolta Tina Bill arcába – Csak egy melós srác vagy, jó testtel, szép arcocskával és nagy farokkal. Semmi több! Nagy a farkad, ezt tény és én arra születtem, hogy nagy dolgokat éljek át. Nagyokat élvezzek! De ennyi Bill! Ennyi! Ha azt mondom vége, akkor lesz vége. Akkor vége… Érted?
– Tina… – suttogta Bill, de a lány újra félbeszakította:
– Csitt! – rakta a mutatóujját a saját szájára.
Tina mindig így jelezte a szexben is, hogy a fiú ne pofázzon, csak nyalja, erősen és gyorsan. Akkor Bill tudta, hogy pofa be. Úgy gondolta, Tina ezt szereti. Ha nincs beszéd, hanem csak szeretkezés van. De Tina nem szeretett szeretkezni. Ő baszni szeretett.
– Bill… – tette aztán hozzá engedékeny hangnemben a lány – Őszintén…
– Igen? – jött izgalomba a fiú, mert sejtette, hogy a lány most valóban őszinte lesz.
– Nem akarlak megbántani Billy… de… tudod, hogyan hívnak a lányok az utcában téged?
– Nem, Tina! – nézett kikerekedett szemekkel a lányra a fiú.
– Hát… Pancser Billnek. – bökte ki Tina, remélte, a fiú ebből majd ért. Megérti, hol a helye. Kemény ez, de ez van.
– Micsoda?
– Pancser vagy, Bill! Jó tested van, erős vagy, mint egy bika, akkora a mellkasod, mint egy ház, de ambíció az semmi sincs benned! Egy szikra sem! Olyan mulya vagy, mit egy debil! Bill! Pancser vagy! – dorgálta meg a lány.
– Tina, én azt hittem…
– Kuss te szerencsétlen! Elég ebből a fogyatékos beszélgetésből! – ordította Tina, s mutatott az ajtó felé – Most takarodj és csukd be magad után!
– De ma este anyád is későn jön, mert színház…
– Nem érted? De felbasztál! Te pancser! – Tina nem tűrt ellenvetést, mutatott továbbra is az ajtó felé.
Bill lassan, lehajtott fejjel elindult a csukott ajtó felé. Majd előtte megállt. Aztán felegyenesedett, fújt egyet. Nem nagyon tudta, mennyi időt állhatott ott, de a lány hangja egyszer csak eljutott hozzá, hogy ordítozva parancsolja, húzzon már a picsába. Bill úgy érezte, mintha víz alól bukkant volna föl. Lassan fordult meg.
A lány még mindig ordítozva, a mutatóujjával erőszakosan és hevesen böködte a levegőt. Bill azzal a mutatóujjal kezdte.
Kereder Márk
