Dr. Péter el sem hitte, hogy ilyen szerencséje van. Amikor az elegáns irodaházban megnézte a kis kiadó irodát, végre találkoztak a vágyai az anyagi lehetőségeivel. Az iroda tökéletes volt egy kezdő ügyvéd számára. Minimalista berendezéssel (egy nagyobb régimódi íróasztal, modern forgószékkel) és elég hellyel, hogy még egy kisebb íróasztal és szék beférjen egy csinos ügyvédbojtár lány részére. Csak Vera meg ne tudja. Az egész önálló iroda dolog amúgy is Vera ötlete volt. Vera nagyon agilis tudott lenni ha Péter – Vagy ahogy ő hívta: Dr. Péter – életét kellett menedzselni. Vera találta az irodát és beszélte rá Pétert, hogy hagyja ott Dr. Gerencsér (Dr. Genya, ahogy nem túl eredetien egymás között hívták) irodáját és álljon végre a saját lábára.
Dr. Péter óvatos volt. Gerencsér (Genya) irodáját is csak akkor merte otthagyni négy év bojtárkodás után, amikor váratlanul három ügy is az ölébe hullott. Az irodának már nem volt kapacitása, hogy ezeket a kisebb ügyeket is elvállalják, ahogy Gerencsér – aki rendszeresen szeretett hatvanas évekbeli szófordulatokkal és humorosnak szánt megjegyzésekkel élni – fogalmazott: A sas nem kapkod legyek után. Úgyhogy Dr. Péter fogta ezt a három ügyet, bedobozolta a személyes tárgyait az íróasztaláról, ami nem volt valami sok, tulajdonképpen csak egy közös nyaralós fotó Verával egy túl nagy, csicsás keretben (Vera ajándéka) és a diplomaosztójára a szüleitől kapott sosem használt elegáns töltőtoll, valamint egy telefontöltő és egy kis digitális hőmérős óra. Dr. Gerencsért láthatólag nem viselte meg különösebben a távozása. Elköszönésképpen, kis lenéző mosollyal a szája sarkában csak annyit mondott: Remélhetőleg, majd felnő a feladathoz fiam, de még sokáig kicsi lesz. Nagyon kicsi. Tudja, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka, ugye? Na, jó vadászatot, csak meg ne fagyjon! Ha-ha!
A beköltözés az első önálló irodájába gyorsan ment. Fogta az otthoni laptopját, a dobozt, amiben a személyes tárgyait elhozta az irodából és a Vera által rendelt erős fényű ledes asztali lámpát, felvette az iroda kulcsát a portáról, pár aláírás és már birtokba is vehette az új munkahelyét. Szépen berendezkedett a nagy, tölgyfa íróasztalon, majd az ablakhoz sétált, ami nem volt egy hatalmas kirándulás lévén, hogy pont kétlépésnyire volt az ablak a székétől, de ekkora irodában azért ez nem nagy csoda. A kora délelőtti forgalom a sugárúton szokásosan élénk volt, szerencsére az ablak újnak tűnt, úgyhogy a zaj nem volt jelentős, ha csukva tartotta. Amúgy is kintről csak a meleg jött volna be, meg a zaj és a por. Hatalmas előnye volt az irodának – a kedvező bérleti díjon kívül – a bejárati ajtó fölé szerelt vadonatúj Split klíma. Dr. Péter nem hagyott sok időt magának az álmodozásra a három első saját ügye ugyanis már rég a körmére égett, ebből kettőnek a papírmunkáit ma mindenképpen be kell fejeznie. Ráadásul már dél is elmúlt. Hosszú nap lesz az első, ezt megbeszélték Verával is, aki morogva, de vacsorára is elegendő szendvicset csomagolt (nem mintha lett volna más dolga).
Ablak becsukva, klíma bekapcsolva. Az első két óra észrevétlenül telik el, csak a kinti forgalom tompa zaja és a klíma ventilátorának halk zümmögése hallatszik. Dr. Péter feláll, hogy kicsit kinyújtózzon és megkeresse az irodaház emeletén lévő mellékhelyiséget. Kifelé az irodából a jobboldali, belső ajtófélfán jelölésekre lesz figyelmes. A jelölések sűrűn követik egymást függőlegesen, mellette számokkal. A tetején elmosódott 178 látható, az alján 110. Olyan, mintha egy hiperaktív nagypapa az unokája magasságát mérte volna, meglepően gyakran. Na de egy irodában? Vagy esetleg a klímaszerelők mértek valamit? Mindegy, irány a mosdó és gyorsan vissza a munkához a szerződések nem írják meg magukat. Telefonját lehalkítja, biztos, hogy Vera párszor még csörögni fog.
A kis, hőmérős asztali órája szerint elmúlt délután hat óra, amikor Dr. Péter úgy érzi, hogy meghal egy friss kávé után. Valljuk be, a belvárosi irodának van előnye is, csak le kell ugrania és egymást érik a trendibbnél-trendibb kávézók. Lemegy 3 emeletet, kér egy lattét elvitelre az első kávézóban és már itt is van. Kifelé menet megint az ajtófélfára felrótt rovátkákra esik a tekintete. Hülyeség, gondolta, de azért kicsit mellé áll. Valamiért 165-nél van a feje, pedig legalább 183 centi a magassága. Ezek szerint a jelölés nem centiméterben van. De tényleg nem ér rá ilyenekkel foglalkozni, épp elég idő elment azzal, hogy Vera „nagyon fontos” kérdéseire válaszolgatott a telefonba. Visszaérve az irodába behuppan a forgószékbe és folytatja a munkát. Illetve folytatná, de érzi, hogy valami nem stimmel. Egyszerűen csak most tűnt fel, hogy ez a jó nagy régi fa íróasztal milyen kényelmetlen. Szinte felfelé kell tartania a karját gépelés közben. Nyilván a forgószék gázrugója már nem az igazi, gondolja, ezért gyorsan lenyúl, hogy emeljen a szék magasságán. Az első ügy nagyjából kész, jöhet a második. Kezd szürkülni, az árnyékok megnyúlnak az irodában. Olyan kísérteties az egész. Valahogy minden olyan nagynak tűnik. Az íróasztal – ha lehet –, még hatalmasabban terpeszkedik a szobában a szék már megint alacsony.
Rendben, úgy látszik a kis ledes íróasztal lámpa fénye kevés, egyszerűen rosszak a fényviszonyok. Optikai csalódás lehet, hogy megnőtt az iroda. Odamegy az ajtóhoz, ott a régi neonos mennyezetvilágítás kacsolója. A neont utálja, de ez a fény most annál is rosszabb, úgyhogy felkattintja a kapcsolót. Önkéntelenül az ajtófélfára vetődik a szeme. Most a felső bejegyzés még magasabban látszik, mint eddig. Nem bírja ki, vissza az íróasztalhoz, fogja a sárga kihúzót és visszamegy a mércéhez. Szépen, a sarkát pontosan az aljához illesztve, ahogy apától tanulta gyerekkorában. Egyenesen, kihúzva magát áll a mércéhez. Lepattintja a kupakot a jelölőről és kissé ügyetlenül megpróbálja a feje búbjához illeszteni a tollat és jobbra-balra mozgatva megjelölni a fát. Milyen szerencse – gondolja némi öniróniával –, hogy már most kopaszodik, legalább nem akad a hajába a toll. Önkéntelenül elmosolyodik, amikor eszébe jut, hogy Vera milyen nagyvonalú volt, amikor arról ábrándozott, hogy a befutott Dr. Péter nem csak az Ő szépészeti beavatkozásait fogja fizetni, hanem magának is finanszírozhat egy hajbeültetést.
155, illetve valamivel alatta. Ennyit mutat a sárga csík a hevenyészett mércén. Most már biztos, hogy ez nem centimétereket jelölő mérték, hanem a klímaszerelők firkája lehet. A kihúzót hanyagul az asztalra dobja. Milyen ormótlan egy nagy asztal ez, egyből ki fogja cserélni, amint megkapja a pénzt az első ügyei után – gondolja, miközben az ablakhoz araszol. Valahogy úgy rémlik, hogy kényelmesebben tudott kinézni délelőtt, a párkány alacsonyabban volt. A forgalom nem csillapodik, pár percig bámulja az autókat és a járókelőket, majd vissza az asztalhoz. Következő, amit biztos kidob ez a szék lesz. Most túl magas, a cipőtalpa nem ér le a földre, ha rendesen beleül. Ha lejjebb ereszti, akkor meg az asztal rohadt kényelmetlen. Vicc az egész. Kellett neki ezen spórolnia. Pedig jónak tűnt, de hát „lakva ismerszik meg a bútor” Ha-ha! Ne már! Kezd Dr. Gerencsérré (Genyává) válni? Dolgozni kéne. Azért ezeknek a régi épületeknek volt belmagasságuk, gondolja, ahogy újból körbenéz. Nem véletlen, hogy sok az utólagos galériázás. Ha beindul az irodája, megkérdezi, hogy lehetne-e egy galériát építeni ide? Mindig is a vágya volt, hogy fellépdeljen egy szép mahagóni lépcsőn a „tudós könyvei” közé. Lehetne ott egy heverő is. Ha elfárad. Vagy ha a kis csinos kolléganő akar esetleg ledőlni.
Menthetetlenül esteledik. Ránéz a digitális asztali hőmérőre és megdöbbenve látja, hogy nincs húsz fok az irodában! – Persze, a légkondi! – csap képletesen a homlokára. Nyilván a távirányítót ott kellett hagynia a tartójában az ajtó bal oldalán, még véletlenül sem tette le a baromi nagy asztalra. Most mehet oda. Soha nem lesz kész. Sanda pislantás a mércére. A 178-as bejegyzés szinte az egekben. Röhej ez az egész, hogy ezzel foglalkozik. Hülye klímaszerelők! A második üggyel meg nem tart sehol és mindjárt este kilenc. Vissza, dolgozni. Vera persze megint telefonál, érdeklődik, hogy mikor megy már haza. Soha, bammeg’, ha folyton szekálsz. – gondolja, de persze nem mondja. Csak azt, hogy igyekszik, de bonyolultabbak az ügyek, mint elsőre gondolta, sokat kell utána olvasnia. Ez egyre jobb! A hőmérő szerint már csak 17 fok van, az internet szerint kint viszont 25. Ki kell nyitnia az ablakot, nincs mese, különben megfagy. Választhat: zaj és a por, vagy fagyhalál. Szóval ezért volt ilyen jó áron ez az iroda. Este lehetetlen benne dolgozni? Hideg van, ráadásul ezek a furcsa fények és az optikai csalódás, hogy minden kétszer akkora, mint napfényben. Most már az ölében kell tartania a laptopot, mert ez a rohadék asztal olyan magas, hogy nem csak a csuklója szakad le, hanem az egész karja vállból.
Megint a mércét bámulja. Miért lett minden sokkal nagyobb? Tágul az iroda? Nyilván nem, hiszen, akkor a berendezési tárgyak is arányosan nőttek volna. Megőrült? Túlhajtotta magát? Az is baromság, hiszen Gerencsér irodájában dolgozott sokkal többet is. Igaz, hogy nem aludt túl jól. Sőt! De akkor is. Jó! Most utoljára. Jelölő a kézben, ugrás a mércéhez. Sarkát odaszorítja, céloz a tollal a feje fölött. Jelölés. Ellép, megfordul. Két sárga csík. Az első 155 körül. A frissebb 140 alatt. Mi van itt? Végignéz magán. Semmi különös, de a föld mégis mintha közelebb lenne, mint lenni szokott. De a ruhái. A ruhái nem nagyok. Ha hirtelen összement volna, akkor kiesik a ruhájából, nem? Képzelődik. Nyilván valami azbeszt van a plafonban, vagy mérgező festékkel festettek vagy ilyesmi. Esetleg ez a legionárius betegség, amit a klímától lehet kapni? Mintha olvasott volna erről valamit. Ráadásul ez a rohadt hideg. Legjobb lesz, ha a munkára koncentrál. Vissza az asztalhoz (ami egyre nagyobb). Laptop az ölbe, be a székbe. Lejjebb kell ereszteni, mert le sem ér a lába. Ez a gázrugó teljesen összevissza működik. Kint teljesen besötétedett, de a sugárút fényei még a kivilágított iroda falaira is színes fényeket vetítenek.
Eltelik újabb két óra. Szék már a minimumra van eresztve. Holnap kidobja a rohadék Godzilla asztallal együtt. Ráadásul a plafon most olyan magasan van, mint a Szépművészeti múzeum dísztermében. Vera már háromszor telefonált az elmúlt fél órában. Erőlteti magát, hogy ne nézzen ötpercenként a mércére, ahol a két általa rajzolt sárga csík gúnyosan világít. Jó ötlet volt az élénk színű jelölő, mi? Nem megy a munka, egyszerűen nem tud koncentrálni. Mintha az agya is összezsugorodna. Nem bírja. Odamegy a mércéhez, hogy alaposan megvizsgálja. Az utolsó (vagy első?) jel, a 178-as egész halvány. Neki ez most őrülten magasan van, meresztgeti a szemét, lábujjhegyen áll. A többi, ha lefelé haladunk, erősebb. Mintha egyre dühösebben nyomták volna rá a tollat. Az utolsó 110 –es jelölés már többször áthúzva, szinte belevésve az ajtótok fájába. Akárki is csinálta, ideges lehetett, az biztos. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy a 110-es majdnem szemmagasságban van. Ránéz az ajtóra. Nem igaz, a kilincs is sokkal feljebb került, szinte alig éri fel. Pánikba esik, feltépi az ajtót, rohanni kezd le a lépcsőn, ki az estébe, a forgalmas sugárútra.
Ahogy kilép az irodaház főkapuján és az aszfaltra ér a lába, elgyengül. Összeesik. Felülről látja magát. Meghalt? Vagy csak elájult? Egyre több ember gyűlik a teste köré. Olyan kicsinek látszik. Megszólal a telefonja, hallja. Biztos a Vera az. Testen kívüli élmény. Azt olvasta, hogy ilyen a halál. Felülről látja magát az ember, minden könnyű és távolodik. Azt nem olvasta, hogy a hangokat és a járókelőket is tisztán hallani. Pedig igen. Szegény kis törpe, mondják. Páran a mentőket hívják a mobiljukon (felesleges), néhányan megjegyzik, hogy ismerik, látták a cirkuszban. Tehetséges légtornász és bohóc. Talán a legkisebb a szakmában. Kár érte. Fülsiketítő szirénázás. Egyszerre két helyről is közelednek. A kör tágul, megérkezik egy mentőautó és a rendőrség is. A telefonja még mindig csörög.
Hirtelen riad fel. A laptop már kikapcsolt. Az irodában ül az asztalra borulva. Sötét van, csak a kinti fények világítják be a teret. A szirénázás halkul, távolodik. A telefonján nyolc nem fogadott hívás. Vera az. Ránéz az órára. Este kilenc. A szája száraz. Talán maradt egy kis latte. Keresi a kávés papírpoharat, nincs sehol. Visszakapcsolja a számítógépet. Megnézi a dokumentumot, amin utoljára dolgozott. Alig írt valamit, csak pár mondatot, az is nagyrészt marhaságnak tűnik. Utolsó mentés ideje 15:56. A mércére sandít. Halvány vonalak, egyik sem sárga. Elege van. Lecsapja a laptop tetejét, feláll, fogja a kulcsot. Azért a mércéhez még odaáll. Magasabb, mint a felső jelölés.
Persze, 178 a teteje.
Gábor Pál
