539
Ahogy a párnán pihenő alvó arcocskára pillantott ezernyiféle érzés kerítette hatalmába. A hosszú szempillákat, a makacs, vékony szájat és a formás orrot nézve a múlt emlékei zuhantak rá. Kettejük szerelmét, nevetését, kettejük szenvedélyét és boldogságát újra átélte egy röpke pillanatra.
***
Azt mondják, hogy az első szerelem az igazi, amely örökre fészket rak a szívedbe, és érzelmi menedéket biztosít egész életeden át. A legnagyobb földi boldogság, ha az imádottad lesz a házastársad és együtt nevelhetitek közös gyermeketeket. Ha valóban így van, akkor Júlia szerencsésnek mondhatta magát. Legalábbis ezt gondolta.
Már általános iskolában fülig szerelmes lett Dávidba, aki a leghelyesebb srác volt az osztályban. Rajongása a fiúért viszonzásra talált és a többi kamasszal ellentétben, soha nem kellett megtapasztalnia a mélységes csalódások és fájdalmas szakítások okozta lelki traumákat. Ráadásul, ez a mély érzés egymás iránt csak fokozódott az évek múlásával. Dávid volt Júliának a mindene. Egy darab belőle, a másik fele, az része, ami nélkül nem tudna, de nem is volna érdemes élnie. Tökéletesen indult az élete. Házasság élete első szerelmével, otthonteremtés, utazások egzotikus tájakra, majd megszületett a közös gyermekük az ifjabb Dávid, a visszavonhatatlan, végleges kapocs, mely örökre összeköti őket. „A gyerekünk olyan jóképű és sportos lesz, mint te, kitűnően fog zongorázni, biztosan örökli majd művészi hajlamaidat.” – mondogatta férjének a terhessége alatt.
Júlia szerette volna, ha Dávid hasonlítana az apjára. Sőt! Ennél többet akart. Egyenesen az volt a szándéka, hogy teljesen úgy nézzen ki. Tulajdonképpen ezért is adta ugyanazt a nevet neki, mint ami az apjáé, noha az tiltakozott ellene. De végül is győzött a női makacsság. Ahogy múltak az évek egyre jobban kezdte hozzáigazítani a kis Dávidot a nagyhoz. Ugyanúgy fésülte a haját, azonos pólót vásárolt nekik, sőt, még egy anyajegyet is rajzolt szemceruzával a kisfiú testére, pontosan oda ahol a férjének is volt. Lassan beteges mániájává vált, hogy megalkossa férje tökéletes kis hasonmását. Hiába szeretett volna Dávid tízévesen már a barátaival játszani, bulizni, kirándulni, ez az anyai béklyó teljesen gúzsba kötötte.
Júlia szinte idegrohamot kapott, amikor megtudta, hogy férjének néhány hónapig kiküldetésben egy másik városban kell dolgoznia. Hiába jött haza minden hétvégén, Júlia hét közben is állandóan hívogatta őt telefonon, ami lehetetlenné tette Dávid számára, hogy zavartalanul lefolytasson fontos üzleti tárgyalásokat, vagy részt vegyen egy meetingen. Ezért aztán kikapcsolta a telefonját, és csak esténként hívta fel Júliát. Júlia napról-napra feszültebbé vált, és egy pénteki napon nem bírta tovább. Hagyott egy cetlit a konyhaasztalon Dávidnak, hogy ha hazajön az iskolából, az ebédjét a hűtőben találja, este pedig feküdjön le nyugodtan, mert későn érkeznek majd haza az apjával. Buszra ült, úgy tervezte, mivel Dávid kocsival van, majd azzal jönnek együtt vissza.
***
A hatalmas irodaház ablakai csak úgy szikráztak a ragyogó napsütésben mikor Júlia megérkezett. A közeli parkban ült le egy padra, ahonnan szemmel tarthatta az irodaépület bejáratát. Ugyanolyan izgalom lett úrrá rajta, mint amikor tiniként várt Dávidra. Úgy képzelte, hogy ma este talán elmennek majd egy romantikus helyre vacsorázni, utána pedig otthon ágyba bújnak. A kis Dávid addigra bizonyosan az igazak álmát alussza majd. Péntek lévén már kora délután elkezdtek szivárogni az irodisták az épületből a szélrózsa minden irányába. A legtöbbjük a parkolóban lévő autókhoz, míg mások a buszmegállóba, vagy a sarki étterem teraszára siettek, hogy legurítsanak egy korsó sört mielőtt hazamennének. Dávid késett. Júlia szinte percenként nézett az órájára, és ahogy telt az idő, úgy nőtt benne a feszültség is. Már azon volt, hogy bemegy az irodaépületbe és megkeresi Dávidot, amikor az megjelent a bejáratnál. Júlia ereiben meghűlt a vér. Érezte, hogy valami hideg borzongás fut végig a hátán és meg is szédült egy kicsit. Dávid nem volt egyedül! Egy húsz év körüli, szőke, karcsú cicababával kézen fogva lépett ki az ajtón. Nevetgélve indultak Dávid autója felé. Az autónál megálltak, a lány szorosan hozzásimult, és szenvedélyes csókolózásba kezdtek. Minden egyértelmű volt.
Júliában egy világ omlott össze. Felállt a padról és igyekezett a park széléhez húzódni, a bokrok közé, hogy észre ne vegyék. Dávid és a cicababája beültek a kocsiba, és lassan kigurultak a parkolóból. Az órájára nézett. Néhány perccel múlt három. Dávid mindig este nyolc után szokott hazaérni, tehát a péntek délutánjait is ezzel a ribanccal tölti. Gyorsan döntött. A belvárosban elkapott egy taxit. Mindegy mennyibe kerül, őt ez már nem érdekelte. A könnyeit nyelte egészen hazáig.
***
Késő este a kis Dávid ágya mellett állt, fejét félrehajtva az alvó gyermekét nézte. Hirtelen úgy érezte, hogy a gyerek egyáltalán nem hasonlít, az apjára. Felemelte a kezében lévő kalapácsot és lesújtott. Újra és újra iszonyatos ütéseket mért a fejére, amíg a koponyacsont össze nem tört és az arc el nem deformálódott. Vér és agyvelődarabkák a falon, a párnán, a takarón, mindenütt. A gyilkos csapások felismerhetetlen csontszilánkos húspéppé változtatták a gyermeki arcot. Júlia hátranézett a válla fölött a férjére, aki szintén felismerhetetlenül szétvert koponyával feküdt az előszobában. Elégedetten elmosolyodott, aztán ismét a fiára nézett.
– Na, most már tényleg úgy nézel ki, mint az apád.
– progla –
