Az eső eláztatta a nyomokat. Heniya, az indián fiú, zihálva megtorpant, mert újabb és újabb képsorok villantak fel előtte emberi torzókról, lecsupaszított csontokról. Bár be sem tette a lábát a közeli faluba, tudta, hogy a vízió nem hazudik. Ez volt a jel: a vadászat kezdetét vette.
A vízfüggöny mögül egy panzió képe körvonalazódott, harmincpercnyi járásra nem akadt más épület. Egyre sötétebb fellegek gyülekeztek, a katlan úgy festett, akár egy óriási szörny szája, ami éppen összecsukni készül fogaktól csipkézett pofáját. Heniya bőrig ázott, minden ösztöne azt súgta, hogy forduljon vissza, ám borzasztóan kifáradt a hegymászástól. Talán Viharisten azért küldte az esőt, hogy rábírja a pihenésre.
Heniya a házhoz kocogott. Mennydörgés Panzió, olvasta a bejárat feletti táblán, miközben benyitott. Találó. Tétován lehámozta magáról a dzsekit, de arra ügyelt, hogy a kézfején virító villám motívumot elrejtse a pulóver ujja.
A pulthoz lépett, amit a recepciónak sejtett.
– Hahó! – Nem érkezett felelet.
Hangosan nyikorogtak az épület fadeszkái, a világítás olykor kihagyott. A beázott mennyezetről víz csöpögött, és ahogy Heniya lépett egyet a kopott szőnyegen, éppen a lába elé hullott a vakolat. Az egyes kulcs már hiányzott, így a fiú a kettesért nyúlt, majd elindult egy folyosón, amerre ajtók sorakoztak. A zárba helyezte a kulcsot, amikor mellette kinyílt az egyes ajtaja, és egy hirtelenszőke hajú lány nézett vissza rá. Hajszálvékony forradás futott végig a bal szemétől egészen a füléig. Heniya nem számított arra, hogy egy mosolygós teremtéssel fut össze ezen az átkozott helyen.
– A vihar éjszaka a legijesztőbb, nem?
Heniya esetlenül bólintott. Letaglózta a lány energiája, nem bírta levenni a tekintetét a sebhelyről.
– Nem láttad a recepcióst? Meg akartam kérdezni, hogy hová tették a törölközőket.
A fiú a fejét ingatta.
– Egy forró zuhany jót tenne. Bocsáss meg! Camille vagyok – nyújtotta a kezét.
Kint vészjóslóan fütyült a szél, a távolban egy fa keserves reccsenést követően megadta magát a tomboló viharnak. Camille felsikkantott.
– Mióta vagy itt? – kérdezte Heniya. Nem törődött sem a lány riadalmával, sem a felé nyújtott jobbjával.
– Pár perce. Kiszolgáltam magam.
– Aha – dünnyögte Heniya, miközben megpróbált bekukkantani a lány válla fölött a szobájába. Ugyan Camille az útját állta, és a helyiség félhomályban úszott, felfedezte a törölközőket egy kupacba tornyozva az ágyon. Vér szennyezte őket.
Heniya összevonta a szemöldökét.
– Egyedül vagy?
A fiú nyikorgást hallott a bejárat felől, és egy fiatalembert pillantott meg a küszöbön. Láthatóan jobban felkészült az időjárás viszontagságaira, mint ő, vagy a lány. Bár a vastag kabátján lévő vágásokból vattacsomók lógtak ki, és túrabakancsa is látott már jobb napokat.
– Akad még üres szoba? – kérdezte az érkező.
– A szomszéd faluból? – Heniya előre lépett.
Az indián fiú tudta, hogy a kettő közül az egyik a fenevad lesz, akit azért eresztettek el a Viharisten követői, hogy ő levadászhassa, és ezzel bizonyítsa rátermettségét. Ennél a háznál nem juthatott messzebb ebben az ítéletidőben.
– Úgy nézek ki, mint valami vidéki bugris? – horkant fel a férfi. – Pillanatok alatt a földdel tehetném egyenlővé ezt a helyet, de irgalmas és fáradt vagyok. Ne húzzátok az időmet! Van szoba, vagy nincs?
– Te nem ember vagy – sziszegte a fiú.
– Éles a szemed, vadász. Vagy nevezzelek inkább kiválasztottnak?
Heniya előkapta a fegyverét, és csövét a férfinak szegezte:
– Pusztulj, vendigó!
Ekkor felnyögött a lány:
– A tetoválás a csuklódon! Emlékszem rá…
Heniya az említett villám motívumra kapta a tekintetét, törzse és hitvallása jegyére.
– Mi van vele?
– Lemészároltátok a családom! Te csúfítottál el! Húszabálásra kényszerítettél… A saját szeretteimet etetted meg velem!
A fiú hátratántorodott. Camille a beavatási szertartásról beszélt, amelyen még kölyökként vett részt. Nem a férfi a szörny! Tévedett, de csak későn eszmélt rá. Camille kiverte a kezéből a pisztolyt, ami a magas férfi lábáig csúszott a padlón. Az alak nem moccant, az ábrázata sem rezdült, pedig a lánynak két hatalmas szarva nőtt, fogai pengékké nyúltak, míg a teste csontossá szikkadt. Heniya páni félelmében a fegyver után vetődött, de a vendigó bizonyult gyorsabbnak. A lény maga alá gyűrte. Egetverő fájdalom hasított a fiú mellkasába, karján a saját vérének melegét érezte. Üvöltött volna, ám valami elzárta a hang és a levegő útját, így csak hörgés hagyta el az ajkát.
Utolsó tiszta pillanatában még látta, ahogy a férfi letérdelt a feje mellé:
– Látni akartalak, ezért leszülettem a földre. Tlalok vagyok, de hívhatsz Apokatekilnek vagy Solotlnak. Hozzám imádkoztál. Vihart hoztam neked, hogy utolérhesd ezt a szukát – suttogta Heniya fülébe. – Többet nem segíthettem. Ebben a korban már nincs rám szükség, ahogy a kiválasztottakra sem. Nincs több ellenség, mindet lemészároltátok.
A kínok megszűntek. Heniya körül bukfencet vetett a világ, és a következő pillanatban már a saját teste felett lebegett. Onnan nézte a szétmarcangolt húsdarabot, aki egykor ő volt. Ennyi lett volna? Egész életében kiválasztottnak nevelték, tanult, küzdött és nélkülözött, és mégis mit kap cserébe? Egy ilyen szégyenteljes halált?
Figyelte, ahogy a Viharisten hátrasimogatja porhüvelyének fekete tincseit, szemhéját pedig végleg lezárja, miközben a vendigó is lassan visszaalakult zokogó lánnyá.
– Húsz esztendeje láttam az égből, ahogy a kultuszom követői foglyul ejtettek egy túrázó családot. Camille, te voltál az egyetlen, aki túlélte a rituálét, és ezzel te jártál a legrosszabbul… Miattam van mindez, így az én feladatom, hogy eltakarítsam a mocskot – sóhajtott fel Tlalok, a fejét ingatta. – Ilyen az ember. Ha nincsen neki, kitenyészti a saját szörnyetegeit.
Kék szikra pattant a férfi öreg tekintetéből, és a fiú szelleme hiába tiltakozott, a panzióval együtt elnyelte az örök sötétség.
