Alex ujjai úgy doboltak a kormánykeréken, mintha zongorán játszott volna. Rá sem pillantott a sebességmérőre, pedig kellet volna. A mutató már a hatvan mérföldet jelző vonal fölé kúszott, ami már kontrollálhatatlan volt Sacramento reggeli forgatagában. A város zaja nem ért el a tudatáig, a külvilág ingereit eltompította a belső feszültség, ami majd szétfeszítette. A dolgok napról napra egyre kellemetlenebbé, gyötrőbbé váltak, és tegnap este minden oka megszűnt annak, hogy ő és Kate együtt maradjanak. Szerette és biztos volt benne hogy Kate is így érzett valamikor, mielőtt elkezdődtek a veszekedések. Tegnap tett pontot a kapcsolatuk végére, amikor a szokásosnál hamarabb ért haza a munkából és félreérthetetlen helyzetben találta feleségét a legjobb barátjával. Nem volt gyerekük, ami egy kicsit megkönnyítette azt, amit meg kellett tennie. Összecsomagolta a holmiját és kivett egy motelszobát a külvárosban.
Az anyósülésre dobott mobiltelefonja rezegni kezdett. Kate volt az. Kinyomta, majd visszadobta az ülésre. Erősen megszorította a kormánykereket és még több gázt adott. Gondolatai, ami szöges ellentétben voltak érzelmeivel, szélsebesen cikáztak az agytekervényei hálóján. Megrázta a fejét és kinézett a járdán sétáló, tőle vélhetően boldogabb emberekre, akik szorgos hangyaként a reggeli teendőiket indultak intézni. „Szorgos hangyák!” – ezen elmélázott egy kicsit. Csak egy pillanatra vette le a szemét az útról. Mikor ismét előre nézett már ott volt az a fiatal lány, aki valamit nagyon bámult hátrafelé nézve, mielőtt lelépett elé a járdaszegélyről.
Alex reflexei gyorsak voltak. Egyszerre fékezett és tekerte balra a kormánykereket, így elkerülte, hogy elüsse a lányt, de az autó megpördült, átcsúszott a szemközti sávba, és a túloldali járdaszegélyen megdobódva egy villanyoszlopnak csapódott.
Először tompa, lüktető fájdalom indult a jobb lábában, miután elmúlt a sokk okozta adrenalin löket hatása, majd gyorsan elviselhetetlen kínná fokozódott. Megpróbált mélyeket lélegezni, hogy enyhítse a fájdalmát, de minden lélegzetvétel olyan volt, mintha tőrt szúrtak volna a mellkasába.
Az utolsó dolog, amire emlékezett, mielőtt jótékony sötétség borult volna rá, egy mentőautó szirénázása volt valahol a messzi távolban.
***
Julie lassan bandukolt, húzta az időt, hátha történik valami, ami megakadályozza, hogy ne érjen oda. Nem akart iskolába menni, de muszáj volt. Különösen ma – ez lesz a legfontosabb, az utolsó, év végi matek dolgozat. Ha ez nem sikerül, egész nyáron készülhet a pótvizsgára és neki egészen más tervei voltak. Így hát keményen tanult az elmúlt két napban. A nyüzsgő reggeli forgatagban, miközben a munkába siető járókelőket kerülgette, megpróbálta felidézni az oly sokszor átismételt anyagot, de nem sok sikerrel. Ez teljesen lehangolta, és hatalmába kerítette a végzet érzése, ami megerősítette ellenállását az iskolába menetellel szemben.
De aztán meglátta a férfit.
Feltűrt ingujjal őrülten ugrált a járda közepén, mintha vitustáncot járt volna. Aktatáskáját elhajítva vadul csapkodta a fejét és megszállottként sepregetett le a ruhájáról egy láthatatlan valamit. Megpördült a saját tengelye körül és kikerekedett rémült szemekkel ordított.
– Áááá! A picsába! A franca! Nem látom! – dőlt belőle artikulálatlanul.
Julie hangos nevetésben tört ki a rögtönzött előadás láttán és egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha egy stand-up comedy kellős közepén lenne. Egyszerre felülkerekedett a letargiáján melyet a közelgő matekdoli esetleges sikertelenségének baljós képzete okozott.
Figyelte a férfit, aki közben abbahagyta a vonaglást, hátha újrakezdi és lesz második felvonás is. Már azt sem bánta, ha elkésik. Közben tovább sétált, de hátrafordulva tekintetét még mindig a férfira szegezte mikor lelépett a járdáról. Hangos fékcsikorgást hallott, majd gumik sivítását, ahogy csúsznak az aszfalton, és egy iszonyatos csattanást. Lába földbegyökerezett, mozdulni sem bírt, csak kikerekedett szemekkel nézte az oszlopra felcsavarodott Camarrót.
***
– Entomológus vagyok – mondta Alex Susan nővérnek, akinek a nevét a köpenyén lévő kitűzőről olvasta le.
– Brrr! Irtózom a rovaroktól – jelentette ki Susan, miközben egy digitális hőmérőt nyomott Alex homlokához.
– Ez csak azért van, mert nem tudsz róluk semmit – mosolygott Alex. – Egész szerethető kis fickók. Fantasztikus tanulmányozni különleges világukat.
– Lehet, de én inkább távolról nézegetném őket. Infarktus körüli állapot kerülget, mikor a lakásomban bukkanok néhányukra.
Alex nevetett, de ettől köhögési rohamot kapott, és az arca eltorzult a fájdalomtól. Susan elvette a hőmérőt a homlokától, felírta az adatokat a kórlapra, majd megsimította Alex arcát.
– Csak óvatosan! Van egy pár megrepedt bordád. Jobb, lenne, ha nem beszélnél. Hagylak pihenni – mondta lágy hangon, de mosolya sugallta, hogy egészen mást szeretne, mint magára hagyni a férfit.
– Most komolyan! Tudod, hogy jobban félnek tőled, mint te tőlük?
– Nem hiszem, egy sem kapott még szívinfarktust, mikor meglátott engem.
– A rovaroknak nincs is szívük! – nevetett Alex és ismét görcsbe rándult. – Remélem azért nem ölöd meg őket, ha véletlenül összefutsz velük?
– Nem, a lányom miatt. Vagyis tulajdonképpen az anyám hibája, aki rettenetesen babonás. Azt mondta Viviennek, hogy nem szabad megölni a pókokat, mert az balszerencsét hoz. Ha találunk egyet a lakásban hagyjuk békén, de ha mégis zavar, akkor vigyük ki a házból.
– Hát igen, jobb, egy pókot babonából kivinni lakásából mintsem félelemből agyoncsapni. Mégis, hogy viszed ki a lakásból?
– Hát befőttesüvegben. Eddig bevált.
– És ha nem találsz hirtelen befőttesüveget?
– Akkor marad a papucs!
Alex most csak mosolygott, nem akart ismét köhögő rohamot, de a szeme csillogott a mellkasában érzett szúró fájdalom ellenére. Jobb lába a csípőjéig be volt gipszelve és magasba emelve lógott egy állványon. Susan megigazította a párnáját és lesimította a takaróját. A másik kórterembe kellett volna mennie, de nem sietett. „Várhatnak” – villant át rajta, amitől rögtön bűntudatot érzett.
– Nem kell félned Susan – mondta hirtelen Alex –, soha sem viszem haza a munkámat!
Bármely másik beteg ilyen célozgatásán felháborodott volna, de most ez Alextől… Kezét Alex karjára tette és éppen elég ideig hagyta ott, hogy egyértelmű legyen a válasz.
– Később visszajövök! – nézett vissza a válla mögött, és ringó csípővel kiment a betegszobából.
***
A reggel nem indult túl jól Susan számára. Nem szólalt meg az ébresztője és félő volt, hogy elkésik a munkából. A dolgok hamarosan rosszabbra fordultak. Tusolni indult, és amikor a zuhanytálcára lépett volna meglátta. Azt!
A sikoltására Vivien berohant a fürdőszobába és látta, amint Susan a törülközőjét maga elé tartva szétvetett lábakkal támaszkodik a falnak a zuhanyzóval szemben.
– Mi történt? – nézett rémülten az anyjára.
Susan nem válaszolt és Vivien követte az anyja remegő mutatóujját a zuhanytálcára. Egy hatalmas fekete pók terpeszkedett a lefolyó előtt, mind a nyolc lábát szétterpesztve, mozdulatlanul.
– Hozd a papucsom! – mondta, mikor már képes volt megszólalni.
– Nem, anya! Tudod, hogy nem szabad bántani. Szerencsétlenséget hozhat.
– Akkor nyisd meg a zuhanyt! – kérlelte Susan.
– Nem, inkább hozok egy befőttesüveget – mondta Vivien és elviharzott a konyha felé.
Hamarosan visszatért az üveggel és egy vastagabb papírlapot is hozott.
– Ne aggódj, elintézem – mondta, és ráborította az üveget a pókra, ami azon nyomban körbe-körbe kezdet rohangálni üvegbörtönében. Óvatosan a befőttesüveg szája alá tolta a papírlapot és a tenyerét lassan alácsúsztatva megemelte a rögtönzött csapdát. – Meg is vagyok – emelte diadalittasan a magasba.
Susan továbbra is a falhoz lapulva remegett a döbbenettől és a félelemtől.
– Oké, és most mi lesz? – kérdezte Vivientől.
– Kidobom az ablakon – vonta meg a vállát a lánya.
– Biztos vagy ebben? A harmadikon lakunk!
– Nem lesz semmi baja. Olyan könnyű, hogy fenntartja a légáramlat, nem engedi gyorsan zuhanni.
– Akkor siess! És el ne ejtsd útközben!
Vivien elindult a konyhaablak felé, Susan óvatosan követte. Biztos akart lenni abban, hogy a félelmetes betolakodó távozik a lakásból. Átmentek a nappalin keresztül a konyhába. Vivien félrehúzódott, engedte, hogy az anyja kinyissa és szélesre tárja az ablakot. Kinyújtotta a befőttesüveget, megrázta és néhányszor a párkányhoz ütögette. Aztán megemelte, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg üres. Üres volt.
Lenézett az utcára.
– Ó, a francba! – mondta és félreállt, hogy az anyja is lenézhessen.
Közvetlenül alattuk a járdán egy férfi ugrált ingujjban és a fejét csapkodta, egy diáklány önfeledt kacagása közepette.
– Talán mégsem volt igaza nagyanyádnak. A pókok nem hoznak szerencsét – mondta Susan, majd gyorsan becsukta az ablakot.
Progner László
