Az internetnek köszönhetően rádöbbenhettünk, hogy mennyi hülye van a világon. Sok őrült, elmebajos pszichopata, akiknek a zárt osztályon lenne a helyük nem pedig a társadalom normálisnak mondott közegében. Főleg nem szabadna a klaviatúrához engedni őket, mert akkor kegyetlenül rászabadítják beteges képzelgéseiket a közösségi hálók lakóira. Aztán itt vannak a piszok gazdag emberek. Azok, akik úgy gondolják, hogy a vagyonukkal hatalmat is szereztek, és így bármit megtehetnek, amit csak akarnak. És ez, bizonyos értelemben, így is van. Ha az emberi fajnak ez a két példánya egy személyben ölt testet, akkor a legperverzebb szörnyűségek is megtörténhetnek.
Ha van rá pénz, meg is történik.
Egyik kedvenc időtöltésem a bonsai készítés. Nem árt tudni, ha valaki ennek a mesterségnek az elsajátítására adja a fejét, az egy egész életen át tartó folyamat. A bonsai készítés a fűrész és az olló mesteri használatának a művészete. Ha jól csinálod és hobbidat művészi szintre emeled, egy új világ nyílik meg előtted. A gazdagok és a hatalmasok világa. És akkor eljön a te időd is.
A fickó, aki aznap reggel meglátogatott, kibaszottul gazdagnak, de legalább ugyanannyira labilisnak is tűnt. Rögtön levágtam, hogy valami nincs rendben odafent a toronyban. A két kis szőke gyerekéről, akiket magával hozott, szintén ugyanaz a mentalitás sugárzott. Mint két kis zsebtükör. Amikor megtette az ajánlatát, megdöbbentem, hogy mi lakozhat ebben az emberben, akinek ilyen posztulátumai vannak. Tettem neki egy olyan árajánlatot, csakhogy megszabaduljak tőle, amit épp eszű ember nem fogadna el. Erre ő az ajánlatom tízszeresét ajánlotta fel. Beleegyeztem. Ha nem teszem, keres másik bonsai készítőt.
Másnap, a megbeszélt időben, dél körül jött. Gyerekeit kézen fogva vezette, akik a kis ünneplő öltönyükben úgy néztek ki, mint egy miniatűr felnőtt. Drága francia parfüm illata lengte be őket. Nekifogtam a melónak. A munka úgy tizenöt órát vett igénybe. Csak egy kis pihenőt tartottam az első és a második bonsai között. Egyedül szeretek dolgozni, így szabadabban szárnyalhat a fantáziám, de az ügyfelem ragaszkodott ahhoz, hogy ott maradjon és nézze, ahogy alkotok. Azt sem bánta, hogy ezért felárat számolok fel. Munka közben észrevettem, hogy érdeklődik a bonsai készítés mestersége iránt. Feszült figyelemmel kísérte, ahogyan nyesek, vágok, fűrészelek, és tartotta a szavát, nem zavart, és nem lépett közbe.
Amikor kora hajnalban átadtam neki a nagy, öblös üvegedényt, benne a művel, csodálattal nézett az alkotásra.
Igen, vannak különcök, vannak gazdagok és vannak gazdag különcök. Az ügyfelemet nem is sorolnám a legveszélyesebbek közé. Végül is azért fizetett, hogy azt tegyem, amiben profi vagyok. Csak ne terjedjen el, és ne váljon divattá, hogy azok az emberek, akiket megőrjít a pénz, ilyen perverz dolgokra költsék unalmukban. Mert a hatalom és a pénz mindenkiből előcsalogatja a leggonoszabb démonokat.
Akárhogy is, nem tagadhatom: szakmai büszkeséget éreztem, amikor végignéztem, ahogy ez a fickó elhagyja a műhelyemet, átölelve az üvegedényt, amelyben most két kisgyermeke formára vágva pihent.
