498
A temetőgondok összesöpörte az elsárgult faleveleket, majd az egyik kezével lefogta a kupacot, hogy a felerősödött szél le ne sodorja őket a hatalmas lapátról. Október vége felé már meglehetősen hűvös szelek fújdogáltak, így összébb húzta magán kiskabátját és igyekezett, még sötétedés előtt végezni a munkával. Az elszáradt virágoknak és a csonkig égett mécses maradványoknak kitett szemetes konténer mellé hordta a leveleket, egy ócska ponyvát dobott az összehordott halomra, majd téglákat rakott rá, hogy alá ne kapjon a szél.
Mikor végzett, és mielőtt lebukott volna a nap a horizont mögé, amitől a sírkövek árnyéka reggelig eltűnik, csípőre tett kézzel, a gondos gazda tekintetével nézett körbe a kis temetőkerten és elégedetten nyugtázta, hogy minden rendben van.
A lapátot a konténernek támasztotta, leporolta a nadrágját és a kapukulcs után kotorászott a kabátja zsebében. Gyorsan sötétedett. Utoljára végigsiklott a szeme a rendezett sírokon – „Egyszemélyes öröklakások” – villant át az agyán a groteszk gondolat, amikor valami fényt látott kiszűrődni a hátsó sorok között, egy szomorúfűzfa takarásából. Halványpirosan pislákolt, és meg mert volna esküdni rá, hogy egy mécses ég ott. „Nofene – gondolta –, csak hétvégén lesz halottak napja!” Már előre borzongott attól a rengeteg látogatótól, akik után majd egy hétig takaríthatja a szemetet. Vannak látogatók, akik egy-két nappal korábban jönnek, főleg akiknek sok elhunyt hozzátartozójuk van, és mind szerteszét az országban. Ilyenkor eljönnek tiszteletüket tenni, gyújtanak néhány mécsest, elmormognak magukban egy-egy imát a szerettük lelki üdvéért, álldogálnak pár percet a porhüvelye felett, aztán elmennek. Na de ez, ez még korai. A halottak napja vasárnap lesz, és ma még csak hétfő van.
Felkapcsolta az elemlámpáját és elindult a fényforrás irányába. A lámpa imbolygó fényében kerülgette a sírokat, míg a fűzfához nem ért. A fától tíz méterre egy férfit pillantott meg egy sír előtti kis padon ülve. Fekete dzseki volt rajta, kezében egy baseball sapkát szorongatott. Mellette egy nylon szatyor, előtte a síron két piros üvegmécses volt meggyújtva, a pislákoló fények körvonalazták görnyedt alakját. A temetőgondnok ültében úgy 165 cm magasnak saccolta, és a méretek tekintetében ritkán szokott tévedni. Közelebb lépett hozzá, de a férfi nem mozdult, ügyet sem vetett rá, mintha nem is érzékelte volna a jelenlétét.
– Jó estét uram! – köszönt a temetőgondnok. – Mindjárt zárom a kaput. Ideje lenne távozni.
A férfi lassan felemelte a fejét és a gondnokra nézett.
– Nem maradhatnék még egy kicsit? – kérdezte alig halhatóan, hogy ne zavarja meg a temető síri csendjét. – Tudja, nagyon messziről jövök.
– Felőlem maradhat, ha gondolja – vonta meg a vállát a gondnok. – Nem zárom kulcsra a kiskaput, ha végzett, csak húzza be maga után.
– Nem probléma? Akkor köszönöm szépen, majd be fogom csukni magam után.
– Rendben, de azért ne maradjon sokáig.
– Miért?
– Ki tudja? Egy temető éjszaka sohasem biztonságos.
– Ne aggódjon, tudok vigyázni magamra. Jól el leszek itt.
A férfi rámosolygott a gondnokra és ez ettől egy kicsit furcsán kezdte érezni magát. Zseblámpája fényében alaposan szemügyre vette a temető esti látogatóját. Hatvan év körüli férfi, markáns arcvonásokkal, akinek dús, hullámos barna haját már ezüstszálak hálózták be. Orra alatt az őszülő bajusz határozott külsőt sugárzott az élénken csillogó, vidám szemek őszinteségről árulkodtak. Ismerős volt ez az arc, nagyon ismerős, de nem tudta hová tenni.
– Rokona önnek az elhunyt? Talán a felesége? – mutatott a sírra a gondnok, a márványba faragott női név láttán.
– Ó, nem! – nevetett fel a férfi. – Még csak nem is ismertem.
– Akkor nem értem! Miért üldögél itt este egy vadidegen sírja mellett?
– Csak gondolkodom. Érzéseket, hangulatot gyűjtök.
– Érzéseket? – hüledezett a gondnok. – Miféléket, és minek?
– Tudja, író vagyok. A készülő regényemhez gyűjtök anyagot. Most éppen egy éjszakai temető hangulatát szeretném átélni – mondta a férfi.
– Értem – mondta a gondnok –, akkor azért volt annyira ismerős.
– Olvasta valamelyik könyvemet?
– Nem tudom – bizonytalanodott el a gondnok –, milyen könyveket szokott írni?
– Thrillert, krimit, horrort… Leslie Parker vagyok – nyújtotta kezét a gondnok felé a férfi.
A gondnok kezet fogott az íróval, bár biztos volt benne, hogy még egy könyvet sem olvasott tőle. Általában nem is olvasott könyveket. Néha átfutotta az újságokat, vagy fellapozott néhány magazint, de ennyi. Inkább a filmeket szerette, bár azokon is gyakran elaludt, a tévét csak altatónak használta. Különben is horrort olvasgasson egy temetőgondnok? Ez olyan, mintha egy kurva pornót nézne.
– John Corney vagyok – rázta meg az író kezét a gondnok. – Hát, akkor jó elmélkedést!
Corney indulni akart, de az író megállította.
– Mióta dolgozik temetőgondnokként? – kérdezte. A gondnok vakargatni kezdte az állát, úgy ahogyan azok szokták, akik azon tűnődnek, vajon mennyi idő is telhetett el számolatlanul, mire azon kapták magukat, hogy elszaladt mellettük az élet.
– Akkoriban még csak két sor sír volt a kapunál – bökött a kapu irányba Corney –, meg ott hátul azok a régi földhantok azokkal a korhadt fejfákkal – mutatott a másik irányba. – Úgyhogy megvan annak már vagy harminc éve.
– Az bizony hosszú idő. Ez idő alatt biztosan hallott egy-két érdekes, ijesztő történetet.
Corney bólintott.
– Nem mesélne el egyet? – kérdezte Parker.
– Nem, most mennem kell. Talán majd máskor.
– Holnap már nem leszek a faluban. Kérem!
– Maga ezt nem érti – mondta Corney. – Nem hoztam magammal ennivalót.
Az író elmosolyodott és közelebb húzta magához a nylon szatyrát. Kivett belőle két szendvicset, melyet szalvétába csomagolt korábban, számítva arra, hogy a temetőben tölti majd az éjszakát.
– Van nálam, szívesen megosztom magával.
A temetőgondnok a földet nézegette egy darabig, majd felsóhajtott
– Rendben van, de csak röviden. Tényleg nem érek rá.
Előhúzott egy csomag cigarettát és Parker felé nyújtotta. Mikor az egy fejrázással elutasította, kivett egy szálat, a doboz oldalához ütögette és rágyújtott. Hosszan fújta ki a füstöt maga elé miközben Parker mellé ült a padra.
– Látja ott azokat a régi sírokat, amiket az előbb is mutattam? – megvárta, míg Parker biccentett és folytatta: – És látja azokat a rozsdás fémrudakat is, amik kiállnak sírhantokból?
– Igen, látom – mondta az író, bár már nem látta igazán, mert már korom sötét volt, de korábban, mikor ideült feltűntek neki ezek a furcsa fémrudak. – Miért vannak azok leszúrva?
– Valamikor régen a temetőgondnoknak szúrták le és egy kis csengő volt rajta, azon egy zsinór, amit levezettek egészen a koporsóig. Az volt az elgondolás, ha az eltemetett valami véletlen folytán felébredne tetszhalott álmából, akkor meghúzza a zsinórt, ezzel jelezve a temetőgondnoknak, hogy életben van. Akkor jönnek a sírásók és kiássák.
– Na, és jeleztek valamikor is azok a csengők? – kérdezte izgatottan az író.
– Igen, jó néhányszor. Amikor az akkori gondnok meghallotta a csengőszót, rohant a faluba az emberekért, aki szintén rohantak kiásni az eltemetettet. De mindig csak egy bomló holtestet, egy rothadó hullát találtak.
– Akkor ki húzta meg a csengőt? – kérdezte az író és érezte, ahogy a hideg végig kúszik a medencecsontjától a gerince mellett, egészen a tarkójáig.
– Sohasem derült ki. A falubéli kamaszokra gyanakodtak sokáig. Aztán levágták a zsinórokat és elvitték a csengőket. A dolog azonban nem maradt annyiban. Ezek után, főleg sötétedéskor és éjszaka, sikoltozások hallatszottak, mely úgy tűnt mintha a föld alól jöttek volna. Volt egy vajákos vénasszony a faluban, aki szerint a holtaknak etetni kell valakit, vagy valamit, hogy a lelkük ne kerüljön a pokolra. Azt javasolta, vigyenek ki mindennap a temetőbe ételt, tegyék a sír mellé és abbamaradnak a sikoltozások. Ellenkező esetben, a falura is bajt hozhatnak.
A temetőgondnok mélyet szívott a cigarettába, ami sűrű füstként gomolygott ki a szájából.
– Érdekes sztori – mondta az író –, talán kihozhatok belőle valamit. Ki volt akkoriban a gondnok?
– Az apám.
Parker felkapta a fejét és Corney szemébe nézett.
– Mikor tett valaki utoljára a sírok mellé ételt?
– Tegnap – jött a válasz.
A temetőgondnok a régi sírhantok felé nézett és látta, ahogy az egyik hant halvány kékesfehér színben kezd világítani.
– Most már tényleg mennem kell – mondta. Felállt eldobta a cigarettáját, lábával eltaposta és elindult a temető kijárata felé. Néhány lépés után megfordult:
– Én a maga helyében nem enném meg mind a két szendvicset!
Progner László
