Meglehetősen korlátozott azoknak a kritikai írásoknak és publikációknak a száma, amelyek a thrillerrel, mint műfajjal, és nem pedig a vele rokon műfajokkal, például a horrorral foglalkoznak. Az a néhány könyv, amely a thrillerről átfogóan szól – többségében inkább véleménycikkekről van szó –, amellett, hogy számos thrillert ismertet, nem határozza meg az alapfogalmakat. Azokat, amelyek a thrillert a többi műfajtól megkülönböztetik. Elsősorban taxonómiai szempontból közelítik meg, és kategorizálják, mintsem annak tartalmi és formai megjelenésből.
Sok kritikus a feszültség (suspense) fogalmát egyenesen azzal a típusú kíváncsisággal azonosítja, amely a történetfelfogásához kapcsolható – ez azonban számomra téves asszociációnak tűnik. Különbség van ugyanis a kíváncsiság és a feszültség között – az előbbi végül kielégül, az utóbbi végül feloldódik. Bár nyilvánvalóan fel akarjuk fedni a történetben lévő rejtélyt, aligha várakozunk azzal a fajta szorongással, amelyet a megkönnyebbülés vagy feszültség fogalmával társítunk. De mi a helyzet a sorozatokkal, vagy a több részes thriller novellákkal, filmekkel? Egy történet megszakítása sem teremt szükségszerűen feszültséget. A televíziós szappanoperák például naponta félbeszakítják történetüket. Bár nézőik általában szeretnék tudni, hogy mi történik majd a folytatásban, a „Mit fog tenni Erika?” kérdésfelvetés rendszerint mégiscsak egy egyszerűbb típusú kíváncsiságot takar. Ugyanakkor azok a filmek, amelyekről úgy tartjuk, feszültséget teremtenek, ezt a tulajdonságukat szemlátomást többszöri megnézés esetén is fenntartják. Például a Psycho híres zuhanyjelenetének feszültségéből valójában semmit sem vesz el az a tény, hogy sok néző tudja, hogyan végződik majd a rémisztő képsor. Bár elképzelhető, hogy többször is szívesen megnézzünk egy Sherlock Holmes filmet, a gyilkos kilétére mégsem leszünk többé kíváncsiak. Tehát nem a kíváncsiság, hanem a feszültség újra és újra átélése az, amiért a thrillerekre irányítjuk a figyelmünket.
Progner lászló
