Úgy emlékszem, nem voltam részeg tegnap este. Vagyis nem annyira. Feldúltan és ingerülten botorkáltam ki a házból. A szilveszteri hirtelen buli túl sok lett nekem. Éjfél után volt valami vita, talán veszekedés. Üvegek törtek, dühös tekintetek… Mi történt? Lehet, hogy ittam? Igen. Minden homályos, nem áll össze a kép.
A fehér plafonra bámultam. Fájt a fejem és nehéznek éreztem a testemet. Állvány az ágyam mellett, rajta fiziológiás sóoldat. A fertőtlenítő borzalmas szaga, és az infúziós tű a karomban egyértelművé tette, hogy kórházban vagyok. Eltelt egy kis idő, mire ez tudatosult bennem. Megpróbáltam megmozdítani a fejem, de iszonyatos fájdalmat éreztem. Vissza akartam idézni az utolsó emlékeimet az előző éjszakáról, de nem ment. A napfény beszűrődött az ablakon, áthatolt a függönyön és derűs világosságot hozott a szobába. Körülnéztem, de a fehér falakon, a halványzöld szekrényen és a mellettem zümmögő, a betegek szívműködését figyelőműszeren kívül nem láttam semmit.
Azaz mégis.
A sarokban, a függönnyel elválasztott kézmosó mellett egy kis árnyék.
– Ki van ott? – kérdeztem erőtlenül. Egy vékony kisfiú lépett elő a függöny mögül, lehajtott fejjel, begipszelt bal kezével és egy csúnya vágással a homlokán. Elém állt és csak nézett engem, érzelem nélküli, üres, merev tekintettel.
– Mit keresel itt? Ismerlek talán? – kérdeztem, de ő csak állt némán.
Nem tudtam mire véljem a dolgot, így hát én is őt bámultam. Egy darabig néma csendben, farkasszemet néztünk egymással, versenyezve, melyikünk bírja tovább. Talán két perc telhetett el, aztán hirtelen sarkon fordult és kiment a szobából anélkül, hogy megtörte volna a csendet. Visszahanyatlottam a párnára és azon kezdtem el gondolkodni, hogyan kerültem ide. Bármennyire erőlködtem, semmi sem rémlett fel attól a pillanattól, amióta kitámolyogtam abból az átkozott házból. Lehúzták a rolót, teljesen kiesett, ami utána történt. Később aztán mély álomba merültem, amiből a kisfiú hangja ébresztett fel.
– Jó napot! – mondta
– Hé, fiú! Csak nem te voltál itt az előbb? – próbáltam meg vicces lenni.
Megint hallgatott, én pedig nevettem. Aztán kérdezősködni kezdtem, hátha kihúzok belőle valamit.
– Mi történt veled? Mit keresel itt a kórházban?
– Itt van az anyám. Baleset érte. Csak fekszik, nem beszél. Nincs magánál.
– Jaj, sajnálom – rájöttem, hogy nem lehet túl jó állapotban a mamája.
– Az orvosok szerint kómában van. Agyhalott – folytatta– Nem biztos, ne mondj ilyet. Az orvosok sok mindent mondanak. Legtöbbször csak találgatnak. Meg fog gyógyulni.
A beszélgetésünk közben érezve, rájöttem, hogy csak közhelyeket puffogtatok. Motyogott még néhány szót és elment. Hirtelen nagyon megsajnáltam ezt a fiút. Távozóban még utána kiáltottam, hogy azért még nézzen vissza. Miután elment, bejött nővérek kíséretében egy orvos és meglehetősen komor ábrázattal felvázolta a helyzetet. Azért kerültem kórházba, mert ittasan autóbalesetet szenvedtem szilveszter éjszakán. Néhány zúzódás, némi agyrázkódás, de semmi komolyabb. A részegek szerencséje. Megfigyelnek még egy-két napig. Az autóm azonban totálkáros lett. Ez legyen a legfőbb problémám – gondoltam megkönnyebbülten – úgyis van rajta biztosítás.
Kíváncsi voltam, vajon meglátogat-e még az a furcsa kisfiú. Nagyon unatkoztam egyedül, nem is értettem, miért tettek egyágyas szobába. Lassan telt el az egész nap, de nem jött. Késő este volt már, amikor megérkezett.
– Úgy festesz, mint akit reggel már hazaengednek – mondtam vidáman, abból következtetve, hogy pizsamáját kopottas farmernadrágra és egy elnyúlt pulóverre cserélte. – Miért nem jöttél egész nap?
– Nem tudtam. Anyámat ma levették a gépekről.
– Nagyon sajnálom, kisbarátom.
Lehajtotta a fejét, és szúrós szemmel nézett rám.
– Hogy tudod sajnálni? – kérdezte tőlem.
– Nem értelek.
– Azt sem tudod, miért kellene sajnálnod, igaz?
– Az ember sajnálja, ha valami rossz történik a másikkal.
– Nem sajnálkoznod kellene, hanem jóvá kéne tenned! – mondta nyersen és határozottan
– Mit kellene tennem? – hitetlenkedtem.
– Bocsánatot kérni Istentől és jóvátenned mindent! Mert megölted az anyámat!
Iszonyatos csend következett és belém hasított a felismerés. Viharos gyorsasággal tértek vissza az emlékek arról az éjszakáról. Én, a részeg sofőr. A gyilkos! Néhány másodperccel ezelőtt csak egy kisfiú volt előttem, én pedig egy szerencsétlen baleset áldozata. Most megfordult velem a világ. Minden hirtelen olyan nagyon távolinak és dermesztően hidegnek tűnt, ahogy ennek a rettenetes szörnyűségnek iszonytató súlya ereszkedett összeroppanni készülő világomra. Forogni kezdett velem a szoba, a világos fehér falak átható tisztasága soha nem volt ennyire nyomasztó
Halkan nyílt a betegszobám ajtaja és a fiú keserű arccal adta át a helyét belépő orvosnak. A fehér köpenyes szenvtelen, rideg hangon közölte:
– Két úr keresi önt a rendőrségtől.
