Kicsi Dani is a mesékből érkezett, mint valamikor mindannyian. Talán azért szeretik a gyerekek a mesét, mert nemrég még valóban természetes lakóhelyük volt. Ennyi idősen az ember még kétvilágú. Apró, kétéves testében a tudat még nem igazi jó barátja az evilágnak, nem nagyon akaródzik neki a meseországból átköltözni ide, a barátságtalan, nyirkos-szögletes árnyéklétbe.
Kicsi Dani fantáziája még az egykorú gyerekekétől is burjánzóbb volt. Teljesen belefeledkezett apró játékaiba. Bármi akadt a kezébe, rögtön futott is vele félre, hogy kis gondolatai erejével megteremtse belőle, amit csak akart, s már meg is volt a kellék a következő kalandhoz. Anyja érzékelte a kisfiú másságát, de az aggodalom mellett némi könnyítést is jelentett magába vonult önállósága, mivel egyedül nevelte. Apja többet volt úton, mint otthon, munkája alakította így ezt a családsorsot. Megélni nem lehet túl sokféleképpen ebben a mesétlen, kietlen felnőttvilágban, de egy apró kis sorsdobozka mindenkinek jár, amiben törvényes lakó lehet. Az övé ilyen volt.
A kis ház a falun kívül esett, a hátsó kerítése már az erdővel határos. A nagy bundás komondor volt az egyetlen evilági bizalom a biztonságban. A védelem, amelyre rajta kívül bízták magukat, az már egy szemnek láthatatlan, felsőbb gondoskodás védelme. Az apát mindenfelé szólította a munka egész évben. Teherautójával most a keleti erdőkön keresztül vitt a dolga. Az autópályák még nem értek ide, ahogy a romlás, a szemétkultúra is még kevéssé a nyugati égtájakról.
Nagykalapos cigányoktól vette a kis fakígyót ajándékba Kicsi Daninak. Az ilyesmi itt még nem gyárakban, de nem is műhelyben, hanem apró, erdei falvakban, szerszámmal faragók kezei közt készül. Így még átcsordul némi lélek az elkészült dolgokba.
Az autó hangját előbb a kutya hallja meg mindig, de rövid idő kell csak, hogy az ember is részesüljön a megérkezés örömében. A kapuban már vártak mindannyian. Zajongva jöttek befelé, aztán odabent hamar előkerült a fakígyó is. Kicsi Dani futott is rögtön félre vele, hogy szerepet találjon neki máris a következő mesekalandban, de most Apának is játszani támadt kedve, régen látta kisfiával.
Kézbe vette, s mutatta, hogy kell:
– Nézd csak! Ha valaki bántani akar, fogd meg a kígyó farkát, s mutass vele egyenesen felé. Közben mondd: Szí-szí, kígyócska! Próbáld csak ki rajtam!
A kisfiú apja felé lendítvén a fakígyót, kíváncsi arcocskával sikoltotta: szí-szí, kígyócska! Az apa áramütést-sokkot színlelve rángatózott, jó szemléltetés gyanánt a kis kígyó hatalmáról. Kicsi Dani nagyon élvezte az új játékot, aznap este még sokszor próbálgatták.
***
A két bűnöző már rég kieszelte a jövendő gaztettet. Talán csak Istennek van hozzá igazán látása, hogy mást is – bármi bocsánatos emberit – ismerjen bennük, és ne így hívja őket. Ki tudja, a rég elveszett lélek útjában van-e még keresztezés a jó választásához?
A magában álló ház biztos munkának ígérkezett. A benne sejthető értékről már volt képzeletük, mivel a mindig távolban járó gazda külföldi pénzből tartotta kis családját. Aztán ott volt még az asszony, akinek a szépsége rögtön odavonzotta a megpillantó figyelmet. Az Isten mentsen meg az olyan bűnözőtől, akinek a zsákmányon kívül ösztön is vegyül gaztettének tervébe.
Az erdőn keresztül közelítettek. Tudták, hogy az apa már elment, s jó pár napig nem lesz jövése. A kutya nem okozott túl nagy gondot, a mesterségben jártasak gyakorlott módján tették ártalmatlanná. Odabent nem hallották utolsó nyüszítését sem. Kicsi Dani épp az első szobában játszott, amikor reccsent az ajtózár. Anyja a fürdőszobából hallotta a zajt, elzárta a csapot, s riadtan nézett körbe, mi akadhat a kezébe. Végül semmit nem talált, de már rohant is előre, ahol Kicsi Danit utoljára tudta. Gyorsan történt minden…
A kisfiú nem reagált túl nagy ijedelemmel a veszélyre. Kétéves értelme nem fogta fel egészében, mi történik, s hagyott neki épp annyi lélekjelenlétet, hogy benne maradjon játékában a kígyóval. Töprengés nélkül fordította a két alak felé, és aranyos hangján kiáltotta: szí-szí, kígyócska! …
***
A két szénné égett test még füstölgött, amikor a helyszínelők az utolsó sorokat jegyezték. A kisfiú anyja rémülten remegett a kanapén az összeszaladt társaság vigasztalásában. Sem ő, sem senki más nem látott semmit. Néhány másodperce maradt csak, hogy felkapja az eseményekből semmit fel nem fogó gyereket, s elfordítsa a látványtól. A falu szélső házaiban néhányan az idő tájt villámlást véltek látni az erdő irányából, de közelgő viharnak gondolták. A hatóság megoldatlanul zárta az ügyet, mely életre szóló, örök rejtvénnyé vált minden rajta dolgozó emlékében. Talán majd egyszer a tudomány…
A később arra járó bámészkodó katasztrófaturisták közé vegyült táltos-mágus valamiféle dimenzióváltást emlegetett az ektoplazmában… Ennél több „hivatalos” kinyilvánítás nem is született, csak az utána költött sok-sok szóbeszéd, legenda.
Aztán az is elpárolgott egyszer, hogy az új idők levegőjében megszülethessenek megint éltető, szép fantáziáink, hogy megteremtsék nekünk a valóságot.
