Tünde kisasszony sápadtfehér arcán kövér könnycseppek csorogtak.
– Megölöm – mondta, és ujjait begörbítette, akár madár a karmait.
Réka szeretetteljesen átölelte a barátnőjét, aki egyben az unokatestvére volt.
– Nagyon sajnálom – mondta. – Igazán nagyon sajnálom!
Vele még sohasem történt ilyen, nem is történhetett, elvégre nem volt olyan fiú, aki komolyabban érdeklődött volna utána, és nem volt jegyese sem. Tünde azonban már régóta szerelmes volt Péterbe, a gróf fiába, aki úgy tűnt, hogy viszonozza az érzéseit. „A kislányok általában irigyek, főleg ha testvérek” – emlékezett vissza a nővére szavaira. „Kevesen viselik el azt, ha valami másoknak jobb.”
– Sajnálom Tünde – nyugtatta most –, de tényleg nagyon sajnálom ám! De Péter nem volt a jegyesed! Van egy ötletem! Menjünk el holnap a malomhoz, és vegyünk törökcsemegét. Sőt – mosolygott rá cinkosan –, József bácsi talán egy kis bort is tud majd adni, ha szépen megkérjük rá. Szerinte már nagylányok vagyunk és a bor hamar jobb kedvre derít, majd meglátod. Te ittál már bort Tünde?
– Nem akarok bort inni – rázta a fejét Tünde. – Meg akarom ölni. Elvette tőlem Pétert!
– Még csak tizennégy évesek vagyunk! Tünde, lehet még jegyesed!
– Nem Én csakis Pétert szerettem. Ez a kis szajha, akinek nem mondom ki a nevét, elszerette tőlem.
Különös volt a szájából a „szajha” szó. Talán az anyjától, a bárónétól hallotta Tünde? Réka nem igazán tudta, hogy ez a szó olyan-e, amelynek kimondását meg kellene gyónniuk a templomban, azt viszont tudta, hogy mit jelent. Azokat a bizonyos „rossz életű nőket” jelenti. Márk atya biztosan azt mondaná, hogy meg kell gyónniuk. Nagybátyja, a báró is biztosan arra biztatná, hogy ne használjon ilyen szavakat. Ő elvégre is nem kocsis, hanem nemes!
– Réka! – Tünde végre felvetette a fejét. – Világosszőke, enyhén hullámos fürtjei tökéletes keretbe foglalták porcelánsimaságú arcát. A sírástól most kissé vörös volt a szeme. Réka csak szeretett volna ilyen szép lenni. Azóta sem értette, hogy Péter hogyan csókolhatta meg Juditot, amikor Tünde azt hitte, hogy belé szerelmes. Érthetetlen, hiszen Judit, a nővére sokkal csúnyább volt Tündénél.
– Réka, én azt mondom, átkozzuk meg! – folytatta a barátnője. – Segítesz nekem megátkozni Juditot? Ugye segítesz?
– Megátkozni?
Réka megzavarodott. Vajon nem megy ezzel Tünde túlságosan messzire? Hogyan lehetne képes ilyesmire, elvégre átkozni csak az ördög tud, az ördöggel cimboráló garabonciás, vagy pedig az ördög szajhája, a boszorkány.
– Hogyan akarod megátkozni Juditot, Tünde?
– Van rá egy módszerem – mondta szipogva Tünde, és sírástól duzzadt arcán most először suhant át valami mosolyféle. Amikor mosolygott ajkai olyan vörösnek tűntek, mint az almák a báró fáin.
– Egy módszered? Ki tanította?
Tünde lehalkította a hangját és majdnem suttogott.
– Az anyó.
– Örzse, a ténsasszony? Csak nem megint szóba álltál vele?
Tünde körülnézett, mintha attól félne, hogy valakik figyelik őt és egy rózsaszín anyagzsebkendővel megtörölte az orrát.
– Örzse többet tud annál, mint gondolod Réka. Sokkal többet.
Réka összevonta a szemöldökét. Annak az asszonynak igen rossz híre volt, és egyesek valóban boszorkánynak mondták. Ez persze amolyan sutyorgás volt a többi asszonyok közt, elvégre Örzse, az elholt vén órásmester felesége, csak ijesztően mogorva és sokak szerint, talán túlságosan is rosszindulatú. Nem gondolta volna, hogy az unokatestvére, a báró úr édes lánya szóba állna egy effélével. Igaz lehet amit a parasztok sutyorognak róla, hogy saját kezűleg tette el láb alól az örökké különös szerkezetek fölött görnyedező, savanyú képű férjét, hogy a legváratlanabb helyen hirtelen felhangzó suttogásával elapasztja a tehenek tejét, éjjelente pedig tisztások közepén táncol, meztelen, petyhüdt bőrén pedig úgy ragyog a hold fénye, akár az ördög tüze? Igaz lehet, hogy ezért kerüli úgy a templomot, mint ördög a szenteltvizet? Márk atyát talán meg kellene kérdeznie, hogy mi igaz abból, amit a báró telkein lakó földművesek beszélnek, ő biztosan tudja. Sokkal inkább tudja, mint Zsigmond mester, a házitanító, aki természetesen badarságnak, tartaná az egészet. Réka azért mégis jobban szeretett hinni a papnak, mint a tanítónak. Elvégre is a pap magával Istennel is beszélget néhanap, a tanító pedig csak az újságot meg a híreket ismeri
– Tud? Mi az, amit Örzse asszony tud?
Tünde most már valóban mosolygott.
– Sok mindent. Nagyon is sok mindent tud! Arról is beszélt nekem, hogy hová tűnik éjjel a nap és, hogy mi van a holdnak azon az oldalán, amelyet mi sohasem látunk. Arról is beszélt nekem, hogy az ami fent van, és az ami lent van, az mindig pontosan megfelel egymásnak.
– Ez meg mit jelent?
– Nem tudom. De ha megígéred, hogy senkinek nem mondod el, akkor megmutatom neked, hogy mi az, amit az anyó nekem adott. A könyvben jelek is vannak. A jeleket ki kell mondani, fel kell olvasni, mintha betűk volnának. Megtanította nekem, hogyan kell kimondani a szavakat. Ezekkel a szavakkal, ha azok jól vannak elmondva, akkor szerelmet is okozhatok, ahogyan sértést is – a báróleány vérpiros ajkai széjjelebb húzódtak –, ahogyan halált is!
– Halált? – döbbent meg Réka. – Halált, azt nem okozhatsz! Az Isten ellen való vétek lenne Tünde. Emlékezz arra, hogy mit mondott Márk atya: elkárhozik a lelked, ha akarattal másvalaki halát okozod.
Barátnője megszívta az orrát, majd, szinte unottan, megrántotta a vállát.
– Nem okozok halált – mondta magabiztos hangon.
– De az előbb éppen azt mondtad!
– Nem komolyan mondtam – felnevetett és megrántotta a vállát –, de megbüntetni, azt talán szabad, nem? Senki sem tudja majd meg! Nézd, mi van nálam!
A köténye alá nyúlt, és felemelt belőle egy csillogó ezüstmedált. Mélyebben beletúrt és ezúttal Réka néhány szőke hajszálat látott az ujjai között, amelyet vékony bőrszíjjal fogott össze.
– Összeszedtem Judit haját – mondta Tünde –, a medál pedig szintén a nővéremé.
– Minek az neked? – csodálkozott Réka. – Mit akarsz csinálni Judit hajával?
– Gyere velem és megmutatom – mondta Tünde és a mosolya váratlanul olyan kegyetlen lett, mint Réka nagybátyjának kocsisáé, amikor ostorával a lovak közé sújtott.
– Mikor? – lehelte. – Mikor?
– Holnap a mise után, találkozzunk a szigeten – és akkor majdnem elnevette magát. – Köszönöm, hogy velem tartasz Réka! Ketten együtt sokkal erősebb átkot tudunk rá mondani, mintha csak én egyedül tenném!
***
Az alcsúti kastélypark szigetét sekély vizű, mesterséges tó vette körül, amelyet nemrég a báró kertészei aranyos hátú kárászokkal telepítettek be. Réka kisasszony mindig is szerette a hídjáról nézni a halakat, és mivel a sziget nem volt igazán messze a kastélytól, már nem is kellett engedélyt kérnie ahhoz, a nagybátyjától a bárótól, hogy szabadon kószálhasson.
Tünde kisasszony már jó ideje elkószált „virágot szedni” a parkban, a délelőtti mise és a délutáni lovaglólecke közötti holtidő pedig éppen elegendő lesz ahhoz, hogy elvégezzék a rítust.„És mi lesz, ha Márk atya megtudja? Vajon Isten megbocsájt majd, amiért vétkeztek?” Az atya jóindulatú szavai jártak Réka a fejében, amikor egyszer, az elsőáldozása előtt erről kérdezte. „Isten mindig megbocsájt, ha valóban megvalljuk előtte bűneinket. Emlékezzél meg rólam, amikor országodba jutsz! – kérte a jobb lator a Megváltót a keresztfán. Pedig ő rablógyilkos volt.”
– Tünde – mondta remegő hangon Réka, amikor találkoztak –, ugye te nem kívánod a saját nővéred halálát?
– A halálát? – nevetett Tünde kisasszony. – Azt nem komolyan mondtam. Csak meg szeretném ijeszteni.
Réka csodálkozva nézett.
– Tünde, hogyan bírhatna egy könyv efféle bűverővel? Hogyan?
– Megmutatom! – Tünde váratlanul megragadta a kezén, mohón, mint egy ragadozómadár törékeny áldozatát. Réka finom, patyolatfehér keze megrándult. Mintha kérges, hideg és száraz volna a barátnője ujja. Eszébe jutottak Örzse anyó hosszúkás, mocskos ujjai, azok a kézfejen kidagadó, szinte lüktető kékes erek. Mintha éppen az a kéz ragadta volna meg az imént, a ténsasszony keze. Réka nem készült rá, hogy az unokatestvére ilyen mélyen be fogja őt csalogatni a fák közé. Sohasem járt még itt, ennyire mélyen a sziget belsejét képező vadonban, a száraz, ágaikat karokként nyújtogató faóriások között, ahová alig hallatszik be a báró erdőkerülőinek szokásos kiáltozása, akik minden sötétedéskor végig járják a parkot, rejtőzködő útonállók, latrok és szökött adósok után kutatva.
A lány szívverése felgyorsult, amikor meglátta a fát. Magányosan álló, sötét törzsű, vénséges tölgy volt, a tisztásról, ahová kiértek már ki lehetett venni hatalmas koronáját, amelyet épphogy kezdett megfesteni az ősz rozsdája. Az oltárt a hatalmas tölgy göcsörtös gyökerei között építették fel, mert nem lehetett azt másnak nevezni, csakis oltárnak. Réka a díszes kis emelvényre gondolt a csúcsíves ablakos kápolna belsejében, az aranyozott szentségtartókra, ahonnan Márk atya lágy, puha és finom keze elő szokta venni az Oltáriszentséget a keresztekre. Ezt az oltárt azonban csontokból és fából, porladó háncsból emelték itt a gyökerek között. Tünde alaposan elrejtette, csakis az találta meg ezt a helyet, aki meg is akarta találni, mert az oltárt biztosan Tünde építette az anyó útmutatásai szerint. Senki más nem lehetett!
– Honnan szereztél koponyát? – suttogta Réka, amikor meglátta.
– Az anyó adta.
Tünde kisasszony felvette az oltárról és büszkén megsimította a sárgás, különös rovásjelekkel televésett fejet. Lapátszerű szarvasagancsokkal és vaskos, emberinek tűnő csontokból emelt gúla tetejére helyezte vissza, amelyet gondosan épített ki a gyökerek közé szorítva.
– Azt mondta Örzse, ez a fej az ükapjáé volt. Az ükapjáé, aki pedig varázsló volt!
– Varázsló? – remegett meg Réka hangja.
– A testét kétszáz éve égették el Kassa főterén, egy hatalmas máglyán, de Örzse nagyanyja lelopta a karóról a fejet, amire feltűzték. Minden, amit Örzse tud arról a másik világról és az átkokról, azt ez a fej mondta neki révületében.
– Hát beszél is hozzá a fej?
– Néha úgy hallja, hogy titkokat suttog neki, amikor imádkozik hozzá és megérinti.
– Nem gondolod Tünde, hogy amit csinálunk az nem kedves Isten előtt? Márk atya azt mondta nekem, hogy a varázslás istentelen dolog. Különösen akkor, ha ártó szándékkal történik. Emlékezz a Bibliában Simon mágus történetére!
– Most már eljöttél! – Tünde kisasszony hangja fagyosan, szinte vádlón csengett. – Amikor beleegyeztél abba, hogy végrehajtod velem a rítust, akkor te is az anyó tanítványa lettél. Most már nincs innen visszaút!
Odalépett az oltárhoz, megnyálazta az ujját, majd ujjaival megérintette a koponya üres szemgödreit. Kötényéből megsárgult lapos kis könyvet vett elő, majd a medált és a hajszálakat.
– Vedd fel! – mondta Rékának parancsoló hangon és ujjával a koponyára mutatott.
– Tartsd!
Réka kisasszony óvatos mozdulatokkal vette fel a varázsló koponyáját. Érintése csaknem hideg volt, a súlya meglepően könnyed, de felsikoltott, amikor az egyik szemgödréből kifutott egy soklábú, hatalmas bogár.
– El ne engedd! – csattant fel Tünde hangja élesen. – Emeld a fejed fölé és fordítsad felém, úgy, hogy mindent jól lásson!
– Igen – motyogta Réka, miközben azt érezte, hogy valamiféle igézet alatt állva cselekszik. „Ha meggyónok a papnak ezt el kell majd mondanom neki, hogy nem szabad akaratomból cselekedtem. Valakik kényszerítettek. Tünde kényszerített rá!” Minden idegszálával érezte, hogy amit tesz, nem helyes. De mégis, volt valami Tünde nézésében, amely arra kényszerítette, hogy szóról szóra kövesse a parancsait. Az unokatestvére szemei olyan hidegek és olyan szürkék voltak, akár a fák közt télen settenkedő köd. Réka biztos volt abban, ha most hátat fordítana neki, ha most megfutamodna, akkor valami elképzelhetetlenül rossz dolog történne, és ez a köd, amely most összegyűlt ott a szemeiben talán meg is fojtaná mindkettejüket!
Tünde lassan fellapozta a könyvet és felolvasott néhány igét.
Réka felnézett és úgy tűnt neki, a vénséges tölgy lombjai váratlanul zúgni kezdenek. Vöröses, megsárgult barna levelek estek a lába elé, miközben Tünde tekintetét szorosan a koponyára függesztve szavalt.
– Elátkozom – mondta –, elátkozom Judit nővéremet, azt akarom, hogy haljon meg, betegedjen meg, rothadjon el a szíve! Elátkozom, mert gonosz szívvel elszerette tőlem jegyesemet, Pétert. Azt akarom, hogy szenvedjen! Azt akarom, hogy haljon meg!
Háromszor fordult így körbe és háromszor ismételte meg az átkot. Réka a koponyát magasra tartotta és érezte ahogyan az ujjai egyre erősebb szorítással tapadnak a korhatag csontkéregre. Arra gondolt: „Mindketten el fogunk kárhozni.” Mintha csak a fák kérgének repedéseiből szivárogtak volna lassan elő, Réka hangokat kezdett hallani. Először csak valamilyen tompa kopácsolást majd lovak távoli nyerítését, tűz ropogását, halk nyögéseket, és mintha monoton, zagyva beszédet is hallott volna. Füst kesernyés szaga hatolt az orrába, talán valahol a sziget másik felén ég az erdő. Nem értette ezt a nyelvet, amely úgy hangzott, mint a vízcsobogás, vagy a holló károgása, mégis mintha pontosan megértette volna, hogy miről suttog neki a varázsló feje. Arról beszélt, hogy milyen fájdalmasak most a hátát, az arcát, a kezeit égető tűz lángjai és arról, hogy a test halandóságát mindenkinek meg kell tapasztalnia, aki át akar lépni „a kapun”.
– Tedd végre le a varázsló fejét és fogd meg a kezemet Réka! – Tünde cseresznyepiros, tökéletes ajkai most már mosolyogtak. – Csak bátran, helyezd vissza az oltárra! Mondjuk együtt az átkot, az anyó azt mondta úgy erősebb! Csak gondolj Juditra erősen! Azt akarom, hogy gyűlöld! Gyűlöld őt engesztelhetetlenül, gyűlöld, ahogyan a fekete éjszaka gyűlöli a nap fényét!
Réka bizonytalan mozdulatokkal helyezte vissza a koponyát az oltárra és közelebb lépett hozzá. Ujjai lassan az unokatestvére ujjaiba kulcsolódtak.
– Azt akarom, hogy szenvedjen! Azt akarom, hogy haljon meg! – mondták egyszerre. Réka elszédült, úgy érezte, hogy a koponya vigyorog és nézi őket.
***
A következő nap estéjén történt, hogy Judit, a báró lánya rohamot kapott. A roham, melynek természetérben nem tudtak megegyezni az orvosok, a szobájában érte fésülködés közben. A földön feküdt és órákon át szólni sem tudott. Amikor később, a báró orvosa és egy városból hozatott professzor is megvizsgálták, az esetet rendkívül furcsának találták. A lány egy teljesen feketére égett embert látott állni a szobájában, amely, állítása szerint az ablakon át lépett be. Ez a kísértet aztán – nyomát persze senki sem látta –, kinyújtotta feléje a kezeit és suttogni kezdett mire ő úgy érezte, hogy valamilyen füst került a tüdejébe, mely egészen addig fojtogatta, amíg kínzója, hirtelen, akár egy felhő árnya a függönyön, vagy egy gyertyaláng, el nem tűnt. Mivel a lánynak nem volt semmilyen ismert betegsége, a cselédség éppúgy értetlenül állt az esett felett, mint a báró és a báróné. A városból érkezett professzor aztán azt mondta, egy olyan súlyos, egyelőre ismeretlen természetű mentális zavar állhat fenn, mely rokon lehet a hallucinogén pszichopátiával valódi természete azonban mindazonáltal, teljen ismeretlen. Csak a következő nap reggelén derült ki, hogy éppen abban az időben, amikor a szolgálók ijedten futottak a báróhoz jelenteni a furcsa esetet, hogy Pétert megtalálták hajtók.
***
A báró, a pap és a gróf emberei szótlan iszonyattal a szemükben álltak a baltával iszonyatosan összevagdalt tetem felett. Péter már a ravatalon feküdt akkor és a gróf nem is jött el, mert egyetlen szót sem tudott szólni a megrendültségtől, az intézők azt mondják, csak üveges szemekkel bámul maga elé, amióta ez a dolog a szeretett fiával megesett.
– Egy őrült végzett vele – suttogta maga elé a báró. – Azt mondják!
A pap, Márk atya úgy vetette a feléje keresztet, mintha azzal még fel lehetne támasztani a szerencsétlen, fiút. Csak a halott arca látszott ki, a hímzett halotti lepel alól, de Márk atya, aki a temetési beszédet mondja majd, korábban látta a fejsze ütötte sebhelyeket. Az atya arcán, mintha hirtelen megmélyültek volna a ráncok, ahogyan háromszögletű, fekete papsapkáját a bal kezében gyűrögetve, a báróra meredt.
– Én azt hiszem méltóságos uram, hogy valami még sötétebb erő honol itt az erdőkben. Már korábban is mondtam kegyelmednek, hogy szükséges lenne az alapos átfésülése a tó szigetének is, mert egy nagy pogány tölgy áll ott, amelynek gyökerei közé a boszorkányok tisztátalan holtakat temettek! Azt mondják, a parasztok még mindig összegyűlnek ott néha, hogy sötét szellemeknek áldozzanak. Kétszer mentem a szigetre és kétszer rontottam le azt a csontokból összehordott szentségtelenséget, de mégis újból meg újból felépítették. Vagy felépült az magától! Én úgy tudom, hogy a kert valaha a nagy erdő szerves része volt, és ugyan ne mondja senki, hogy a vadak nem tudnak átmászni a kerítésen, ha nagyon akarnak.
–Na, de Márk atya! – csóválta meg a fejét Zsigmond, a házitanító. Feljebb tette az orrán csíptetős szemüvegét, mintha nem látna egészen jól és torkát köszörülve lépett. – Kérem tisztelettel, ezernyolcszázhatvanötöt írunk! Csak nem gondolja komolyan azt, amit most itt elmondott! Ha nem hallottam volna a saját fülemmel, én el sem hinném, hogy ön itt valamiféle „pogány tölgyről” meg „tisztátalan halottakról” beszél itt nekünk! Uram, én megértem, hogy ön itt a vallás képviselője, de Istennek is haladnia kellene a korral! Önön kívül szerintem senki sem hiszi itt közülünk, hogy olyasmi, mint mágia, valóban létezhet egy olyan világban, amelyet a természeti törvények irányítanak. Hiszen hallotta, az imént mondta a méltóságos úr, hogy egy őrült végzett vele.
Zsigmond hunyorogva körbenézett, de a ravatalozóban csupán szkeptikus tekinteteket látott. A férfiak csendben hallgattak és senki, még a báró sem lépett elő, hogy megerősítse a materialista világnézet hősies képviselőjének szavait, e komor teremben.
– Hallottam én is erről a bizonyos fáról tisztelendő és méltóságos uraim! – lépett végre a ravatalhoz, kalapját levéve, fejet hajtva a báró egyik intézője. – Ott van, mindenki láthassa, a koronája is olyan, mint valami sötét, nagy sátor, mely nem enged be semmi fényt!
– És ami még ennél is rosszabb, méltóságos uram – vette át a szót akadozó nyelvvel a pap –, a szolgálólány, ez a Lujza nevű azt mondja nekem, hogy látták a báró úr lányát, Tünde kisasszonyt Réka kisasszonnyal, a déli misét követően a sziget irányába tartani. Még belegondolni is rossz, hogy mi történhet a kislányokkal, ha esetleg egy ilyen, erdőben kószáló őrült, egy ilyen ördögfattya áttörné az erdőt a kerttől elválasztó falon, és megtalálná az erdőben gombát gyűjtő vagy éppen virágot szedő kisasszonyokat! Most Istennek hála, még nem történt semmi, de ki tudja, hogy mi lehet legközelebb? Az Ördög felébredt uraim, és közöttünk ólálkodik, mint ordító oroszlán, lesvén kit nyeljen el!
A báró erre már megmozdult, sötét tekintettel fonta össze karján a kezeit, megszívta az orrát, majd lassan, kényszerítette magát arra, hogy a ravatalon fekvő ifjú dermedt, fehér arcába tekintsen.
– Még az kéne, hogy a másik lányomnak is valami baja essen! Az ördögbe! Hogyan történt ez pontosan László? Mi az, amit láttál?
Az öreg vadász, a gróf intézője, megköszörülte a torkát és úgy, hogy ne kelljen a ravatalon fekvő Péter arcába tekintenie, kissé oldalra fordított fejjel kezdett bele mondandójába.
– Azt mondják mind a hajtók, méltóságos uram, hogy éppen azon a napon, hogy a méltóságos uram lánya rosszul lett, egy szakadt subájú betyár ugrott elő egy bokor mögül. A gróf uramék éppen egy disznót lőttek, és Péter pedig eléggé eltávolodott tőlük ahhoz, hogy ne hallják meg, amikor segítségért kiált. Én már csak úgy késve értem oda, amikor ott volt Péter szörnyen összeszabdalva a földön, mellette pedig ez a véres fejsze. De Jóska még látta a betyárt. Ő azt mondja látta, amint a fejszét eldobva, talán, hogy a futásban ne akadályozza, bemenekült az erdőbe. Nagy erőkkel kerestük a gyilkost, de nem találtunk mást, csak vérnyomokat az avarban. Egyszer csak, a hetedik napon felfedeztük: egy test lógott alá az egyik fa ágáról, szakadt subában, valahol nem messze a Pogányvárnak nevezett nagy fekete szikla előtt. A tisztelendő úr egy nagy pogány tölgyet említett a szigeten. Na, hát ez a fa, amelyről a test lógott éppen hasonlatos volt ahhoz, ami a szigeten van. Amikor levágtuk, láttuk, hogy az akasztott ember szemei nyitva vannak, és még most is sugárzik belőlük az őrület. Megnéztük jól, hogy miféle szörnyűséges lánc lóg ott a nyakából és hát megláttunk ott egy emberi ujjakból fűzött nyakláncot és hát megtaláltuk ott Péter hiányzó ujját. Márk atya nem engedte eltemetni ezt a testet! Hát lehetséges az, méltóságos uram, hogy efféle Istent és embert nem ismerő alakok kísértsék az erdeinket, ha valóban nem lappangana itt valahol a rontás a földben?
– Iszonyatos! – mondta a báró és keresztet vetett. – Még az kellene, hogy Tünde és Réka arrafelé kószáljanak. Az Úr irgalmazzon mindannyiunk lelkének! Holnap elindulunk a szigetre, és kivágjuk azt a fát!
Pető Zoltán
