A boszorkányok léteznek, nem csupán legenda. Tudom, mert könyvet írok róluk. Éppen információk után kutatok egy erdőben élő boszorkányról. Brian a szomszéd srác jót nevetett rajtam, azt mondta készítsek interjút a nagyanyjával, aki ugyan egy őrült öregasszony, de biztos, hogy boszorkány, mert van neki seprűje, amivel alaposan elverte a kis Denist, azután hogy lerángatta a szilvafájáról, melyet rendszeresen megdézsmált a kis gazfickó. Az ilyen szarkasztikus megjegyzéseket igyekszem figyelmen kívül hagyni, az emberek általában akkor szoktak ehhez folyamodni, ha fogalmuk sincsen a dolgok állásáról és tudatlanságuk mögött bujkáló félelmüket akarják elnyomni.
Kertünk vége az erdőig nyúlik, gyerekként mindig ott játszottam. Az erdő sűrűjét kutattam titkokat keresve, misztikus lényeket képzelve az árnyas fák és az ágas-bogas bokrok közé. A valóság és a mesék világa akkor mosódott egymásba, eltüntetve minden határvonalat, amikor megláttam őt. A boszorkányt. Láttam, ahogy elkapott egy nyulat és egy mozdulattal kitekerte a nyakát, azt is láttam, ahogy a tüskés szederbokorba markolva egy marék szedret tömött a pofájába aztán a mélyvörös lé, vérként csorgott le az állán. Egyszer felmásztam a kert végében lévő almafára, mikor megjelent. Azt hitte kémkedek utána, visítozva megdobott egy rohadt gyümölccsel, majd láttam a fejem fölött elrepülni. Minden kétséget kizárva, fenn az ágak között. Különben nem azért írom a könyvemet, hogy egy rohadtul csúnya, töpörödött őrült vénasszonyról írjak, mint Brian nagyanyja, hanem mert én magam is boszorkány akarok lenni. Aki tud repülni és varázsolni. Sokáig kerestem őt, az egész erdőt átkutattam, míg egyszer csak rátaláltam. Vagy ő talált meg engem, ebben nem vagyok biztos. Megtudtam a nevét is. Sahirának hívták.
***
– Úgy látom, gombát keresel Alisha – halottam a hátam mögül, miközben rugdostam az avart. A mély búgó hang mintha bensőmből szólalt volna meg, nem a körülöttem lévő erdőből. Megfordultam. Sahira állt mögöttem. Sötét tekintete az arcomról a lábaim elé siklott. – Ez a gomba megbetegít! – mutatott az avar alól kibúvó olajzöld, nyálkás gombára.
– Azért megnézem – hajoltam le, de lecsapott rám a seprűnyéllel.
– Ezek a jók – mondta és lábfejével odébb kotort egy kis avart. Sok apró kis barna gomba tűnt elő gyűrű alakban. Sárgás, éles fogai kivillantak és a falu felé mutatott. – Most menj!
– Inkább maradnék. A könyvemen dolgozom.
– Csak az időd vesztegeted!
– Maradok! – mondtam határozottan.
– Ahogy akarod, de a te időd véges – vihogott fel a banya.
Vállat vontam és elmosolyodtam, ő pedig csatlakozott. Ismét elővillantak a fogai. Egy banya kísérteties vigyora. Nekilátott a tűzrakásnak. Egy halom száraz gallyat rakott egy csomóba és néhány vastagabb ágat helyezett melléjük. Elővett egy furcsa dobozt, kivett belőle valamit és azt használta a tűzgyújtáshoz.
– Varázslat – mormoltam az orrom alatt.
– Tündérdoboz – mondta.
– Én inkább száraz taplónak látom.
Fellobbant a tűz és egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, mert mintha lehűlt volna a levegő körülöttünk.
– Menj innen! Ne közelíts! – förmedt rám.
– Meg kell írnom a könyvemet! Segítened kell! – mondtam neki ugyanolyan mérgesen.
A seprűje után nyúlt, a végével egy vonalat húzott a földön.
– Ezt ne lépd át! – mondta és dörgő hangjában ki nem mondott fenyegetés sejlett.
Gombákat kotort elő valahonnan a szoknyája alól és a tűzre helyezte őket. A hátizsákomból elővettem egy tábla csokit és letettem a vonalra.
– Meg akarsz mérgezni? – nézett rám összehúzott szemöldökkel Sahira.
– Nem, ez ajándék.
– Ez nem ajándék, ez az ajándék – mondta és a tűzőn sütött gombák egy részét juharfalevelekre tette, elém tolta, majd hátralépett.
– Meg akarsz mérgezni? – kérdeztem most én.
– Tiszta vagyok – simított végig a testén.
– Mocskos vagy! – Nevetni kezdtem, de Sahira mintha megbántódott volna ezen, ezért közelebb húztam egy levelet és megkóstoltam a ráhelyezett gombát. Elképesztő volt az íze. – Varázslat?
– Nem! Mit gondolsz? Ezek a driádok ízei.
Hallottam már ezekről a fákban lakozó erdei nimfákról, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen nagyszerűen értenek a gasztronómiához.
– Mit adhatok neked ajándékba, ha nem akarod a csokit?
A boszorkány egy pillanatra elgondolkodott.
– Sajtot és egy könyvet.
– Varázskönyvet?
Az arca meglágyult és egyszerre egy meleg, csillogó szemű idős néni nézett rám.
– Romantikusat.
Igen, tudta a vén boszorkány, hogy sajt és egy romantikus regény lapul a hátizsákomban. Kíváncsi voltam, a gondolataimban is olyan tisztán matat-e a bűbájával, mint a holmimban. Elővettem a sajtot és a könyvet, majd fittyet hányva a figyelmeztetésre, a vonal mögé raktam őket. A boszorkány közelebb lépett, kézfejével intett, hogy lépjek arrébb és két ujjával felvette az ajándékokat. A sajtot ráolvasztotta a gombákra, és zöld morzsolt leveleket szórt a tetejére. Ez volt a legfinomabb, amit valaha ettem. Jobb, mint a csokoládém. Megkérdeztem, hogyan kell varázsolni, és ő magyarázni kezdett. Beszélt a gyógynövényekről, gyógyszerekről, átkokról, rontásokról, életről és halálról. Alig győztem jegyzetelni. Későre járt, ideje volt indulnom.
– Hol alszol? – kérdeztem.
Felfelé mutatott a fák lombkoronáira.
– Ott, ahol a patkányok nem érnek el.
Indultam volna, de ekkor megreccsent a hátam mögött egy száraz ág. A boszorkány felkapta a fejét és a seprűje után nyúlt, de már későn. Brian, a szomszéd fiú ugrott elő hatalmas üvöltéssel a bokorból, egy feje fölé tartott baseball ütővel. Biztosan idáig követett engem, és csak a megfelelő pillanatra várt. Hatalmas ütést mér a Sahira vállára. Az felvisított, majd a legközelebbi fára akart felmászni, de Brian megragadta a bokáját és visszahúzta. Sahira a földre esett. Második csapás. Ez a boszorkány alkarját érte, hallani lehetett, amint szilánkosra törik a vékony csont. Sahira őrült sikolyt hallatott. A harmadik ütés a lábszárcsontját érte.
– Átok rád – sivította Brianre mutatva –, soha nem leszel boldog, mindig fájdalomban és félelemben élsz majd.
Megpróbált felkelni, de a lábai összecsuklottak alatta.
– Mit csináltál? – üvöltöttem, majd felkaptam a könyvet, és Brian arcába vágtam.
– Hülye kurva! – ordította és beszaladt a fák közé.
A boszorkány ránézett a kezére, hangos zokogásban tört ki, patakokban folytak le a könnyei ráncos arcán. A földbe dörgölte sajgó karját, megint megpróbált felállni, de összecsuklott. Hozzáléptem, hogy segítsek.
– Ne nyúlj hozzám!
– Orvoshoz kell mennünk – mondtam, és megfogtam az ép karját.
Mintha az érintésem megégetné összerezzent, de talpra állítottam, és a seprűjét adtam neki mankónak. Tiltakozása ellenére a hóna alá nyúltam, hogy támogassam. Amikor elértük az erdő szélét, a boszorkány ragaszkodott ahhoz, hogy megálljunk. Egy piszkos maszkot tett az arcára, és kesztyűt vett elő a zsebéből. Így indultunk az orvoshoz.
***
– Ő a nagymamám, és megsérült a karja – mondtam az asszisztensnek, aki összehúzta a szemét és úgy vizslatta a maszkban és kesztyűben előtte álló boszorkányt.
– Mi a neve? – kérdezte.
– Mrs. Simson – hazudtam szemrebbenés nélkül.
Abban a pillanatban megjelent az asszisztens mögött Dr. Price.
– Megtalálták a patkányok és lesett a fáról? Nem segítenek a főzetek? – Úgy látszott, hogy az orvos ismerte a boszorkányomat. Éreztem, hogy Sahira enyhén meginog mellettem. Dr. Price bevezetett minket a rendelőbe, Sahirát finoman leültette egy székre, és a mosdókagylóhoz ment kezet mosni.
– Egy, kettő, három… – Sahira egészen húszig számolt az orra alatt, miközben az orvos a karját vizsgálta és harmincig, amíg a lábát.
– A karját meg kell műteni, a vállán és a lábszárán csak zúzódások vannak. Küldjük el röntgenre, majd irány a sebészet – mondta az asszisztensének az orvos majd Sahira felé fordult. – Nos, mit tehetek még érted Sahira? Van valami más is az alultápláltságon és az elhanyagoltságon kívül?
A boszorkány hallgatott.
– Nem tud így felmenni az ágyába – mutattam a fejem fölé. A kezem a vállára tettem, de ő lerázta.
– Megfoghatod a barátod kezét Sahira – mondta az orvos. – Még azt a kesztyűt is leveheted. Vége. Ennek már huszonöt éve. Véget ért a járvány. Hazajöhetsz.
A boszorkány kikerekedett szemekkel nézett az orvosra.
– Érted, Sahira? Vége. Most megkapod az oltásodat.
Aznap másodszor is sírni kezdett a boszorkány. Lehúzta a maszkját, hogy levegőt kapjon, mert fuldoklani kezdett a zokogástól.
– Miért nem öleled meg? – kérdezte tőlem Dr. Price. – Azt hiszem, jól esne neki.
Progner László
